+36 1 224 6700   

Kötetek

Részlet a Bevezetésből: "A szervezett, intézményesített árucsere színterei a vásárok voltak, melyekkel a magyarság még a honfoglalást megelõzõen ismerkedett meg. Ezt bizonyítja a magyar vásár szó is, mely iráni eredetû, és egyike az írott szövegekben legrégebbrõl ismert magyar szavaknak: elõször 1055-ben a tihanyi (Mortis uuasara kuta rea), majd 1075-ben a garamszentbenedeki alapítólevélben (quod vocatur Hungarice Zobuzlou wasar) fordul elõ. A vásárok békéjét, az árucsere tisztaságát a király garantálta, mindezért cserébe pedig már I. (Szent) István uralkodása óta vámot vetettek ki. Kezdetben e vásárokat a hét elsõ napján (feria prima, dies dominica) tartották, erre utal magyar elnevezése is: vasárnap. Mivel a templomba járást Szent István szigorúan ellenõriztette, a vásár is könnyen ellenõrizhetõvé vált. A vásárok biztosították egyedül a vevõnek, legyen az akár kereskedõ vagy felhasználó, hogy nem lopott árut vásárol, éppen ezért már I. (Szent) László tiltotta a vásárokon kívül még a saját áru eladását is. Így legkésõbb a 11. század végére az árucsere egyetlen színterévé a vásárok váltak."

Részlet az Előszóból: "Szentpétery Imre „Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke” munkálataival párhuzamosan belekezdett a korszak hercegi, hercegnõi és királynéi okleveleinek összegyûjtésébe, azoknak a királyiakhoz hasonló jellegû számbavétele és feldolgozása érdekében. A kézirat el is készült, de meg nem jelent. Magam 1998-ban kezdtem hozzá, hogy kiegészítsem és kiadásra elõkészítsem a kéziratot. A kutatás során megtörtént a teljes anyag összegyûjtése, a regeszták, valamint a levéltári és könyvészeti adatokat rögzítõ apparátus elkészítése, továbbá az esetleges forráskritikai megjegyzések kidolgozása, valamint sor került a mutató elkészítésére. Ezekkel a munkálatokkal párhuzamosan levéltári kutatásokat folytattam a Magyar Országos Levéltárban (Budapest), valamint más hazai és külföldi levéltárakban (Esztergomban, Veszprémben, Zágrábban, Pozsonyban, Lõcsén stb.) az eredetiben fennmaradt oklevelek ellenõrzése érdekében. Az elkészült kézirat véglegesítése azonban — más elfoglaltságaim miatt — hosszú évekig váratott magára. A késedelem nem vált a munka kárára, mivel az elmúlt évek során számos oklevéllel sikerült kiegészíteni a korábban gyûjtött anyagot, illetve néhány idõközben megjelent forráspublikáció beépítésével a kritikai apparátus megújítására is sor kerülhetett."

Részlet a szerző előszavából: „… az 1980-as évek második felében kezdtem a várjobbágyság történetével foglalkozni. Eredményeimet 1993-ban »A várjobbágyi birtoklás és társadalmi háttere Magyarországon a 11–14. században« című kandidátusi értekezésemben bocsátottam a szakmai közvélemény ítélete elé, s jelen kötet gerincét ennek a disszertációnak a szövege alkotja. … A kötet anyagának összeállítása során ugyanakkor – ha azt szükségesnek találtam – a már megjelent részleteket is átdolgoztam, illetve olyan fejezetek beillesztésére is sor került, amelyek a disszertációban nem kaptak helyet, s ez idáig a fiókomban lapultak. … Kézai … szerint »a várjobbágyok pedig szegény nemesek, akik a királyhoz fordultak, s az földet osztott nekik a várföldekből, hogy a vár hűbérbirtokait és a várat háború idején védelmezzék«. A várjobbágyok – a szent király szabadjai – azonban sem nemesek, sem hűbéresek nem voltak, s többségük még csak szegénynek sem mondható. Jelen kötet annak bemutatására vállalkozik, hogy valójában kik voltak a várjobbágyok – annak megítélése azonban, hogy ezt a célt sikerült-e elérni, az olvasóra tartozik.”

Részlet a bevezetőből: „Az Árpád-kori királynék kérdése soha nem tartozott s most sem sorolható a magyar történetírás divatos témái közé... a királynéi intézménnyel szemben egyfajta tartózkodó magatartás jellemzi a magyar történetírást, ami kiváltképpen szembetűnő az Árpád-kort illetően, amely egyébként köztudottan a magyar középkor leginkább kutatott időszaka. A helyzet kialakulásának okait nehéz lenne pontosan megjelölni, az azonban megkockáztatható: minden bizonnyal közrejátszott benne az a körülmény, hogy a források a legkevésbé sem kényeztetik el a téma kutatóját. Az elbeszélő források alig-alig tartalmaznak értékelhető adatokat a királynékkal kapcsolatban, nem csodálható tehát, hogy a Közép- és Kelet-Európa királynéit a korai középkor krónikásai által tartott tükörben vizsgáló tanulmányban csupán utalásszerűen találkozunk magyar anyaggal, s a szerző a német, a cseh, a lengyel és az orosz jelenségek bemutatására korlátozta erőfeszítéseit. Jelen értekezés az Árpád-kori királynéi intézmény vizsgálatát tűzte ki célul, így elvileg a korszak valamennyi királynéjának története — az általuk, illetve a velük megtörténtek — alkotják azt a »nyersanyag«-ot, amelyet a munka feldolgoz.”

Részlet az előszóból: „A IV. Béla és idősebb fia, István közötti, hol politikai, hol katonai eszközökkel vívott összecsapást több szempontból is különleges hely illeti meg az Árpádok belviszályainak sorában. Ez volt mindenekelőtt az utolsó az efféle konfliktusok között. A későbbiekben ugyan többször is kialakult a lehetősége annak, hogy a dinasztia valamelyik, többnyire gyermekkorban lévő tagjának előtérbe állításával hasonló zavarokat támasszanak a királyi hatalom ellenfelei, azonban sem László trónörökös (a későbbi IV. László király) 1272. évi, sem öccse, András herceg 1274. évi elrablása nem járt ilyen következménnyel — az előbbi esetben az uralkodó, V. István halála, az utóbbiban pedig a herceg gyors kiszabadítása vetett véget a próbálkozásnak —, de nem tekinthető többnek tétova kísérletnél az 1290-ben III. András néven trónra lépő velencei András herceg 1278. évi magyarországi szereplése sem, míg a magát 1290-ben András hercegnek — IV. László valójában 1278-ban meghalt öccsének — mondó személy, aki III. András ellenében tartott volna igényt a magyar trónra, minden bizonnyal kalandor volt, s életével fizetett merész vállalkozása kudarcáért mielőtt még komolyabb bajt idézhetett volna elő. Ez az a belviszály továbbá, amelyről a legtöbb ismeret áll a rendelkezésünkre. Míg a korábbi hasonló események nagyobb részt egy vagy több elbeszélő forrás hosszabb-rövidebb tudósítása, esetleg néhány — olykor azonban csupán egyetlen — oklevél szűkszavú utalása alapján vizsgálhatók, ez esetben több mint félszáz oklevél tartalmaz adatokat a történtekre vonatkozóan, további okmányok pedig az előzményekről és a következményekről tájékoztatnak.”

2011-ben került először megrendezésre a magyar őstörténet nemzetközi régészeti kutatási fóruma, amelyből konferenciasorozat nőtt ki. A 2018 októberében Kazanyban, illetve Bolgarban tartott 4. magyar őstörténeti konferencia 28 cikket tartalmaz a korai magyar történelem régészeti vonatkozásairól tágabb kitekintésében Dél-Szibéria füves sztyeppéjétől egészen a Kárpátokig. A közel 300 oldalas munka jól bemutatja, hogy a magyar őstörténet egy nemzetközileg fontos és sokrétű tudományos kérdés.