+36 1 224 6700   

Kötetek

„Palágyi Menyhért nemzeti volt, mélyen és igazán nemzeti akkor, amikor ezek a mai handabandázók még meg se voltak vagy javában úsztak a mindenkori árral és amikor a hivatalos tudomány vaskalapos egyetemi kizárólagosai mellőzéssel és üldözéssel, hallgatással és lenézéssel jutalmazták azt a magyar gondolkozót, akit néhány esztendő múlva a nagy német tudomány első emberei üdvözöltek mint a modern ismeretelméleti és logikai alapvetés mesterét, akitől egyik bírálója Kant tekintélyét kezdte félteni. Mert Palágyi Menyhért külön tragédiája volt, hogy filozófus akart lenni ebben a szerencsétlen országban, ahol csak politikával lehet érvényesülni és ahol politikát csinálnak mindenből a világon, még az egyetemi tanárságból és a filozófiából is.” (Juhász Gyula, 1924)

A költő által így méltatott filozófus számos, a mai tudományos kutatások perspektívájából is inspiráló és előremutató elmélete közül egyik legeredetibbként emelkedik ki fantáziatana, ezen belül különösen a virtuális mozgás és a vak látás koncepciója, továbbá észleléselmélete és tudattana. Szintúgy eredetiek és filozófiailag termékenyek nyelvfilozófiai gondolatai és a téridőről alkotott fenomenológiai elmélete. A nemzetről, a szociális igazságosságról, valamint az európai identitásról szóló társadalomfilozófiai eszmefuttatásai pedig nem csupán teoretikus szempontból figyelemre méltók, hanem Európa mai problémáira tekintve is aktuálisak.

Kötetünk válogatást nyújt a száz év múltán ma Magyarországon még mindig nem eléggé ismert Palágyi Menyhért magyar és német nyelvű írásaiból: filozófiájából, esztétikájából, irodalomkritikájából és társadalomfilozófiájából.

Értekezésünk tárgya röviden és talán túlságosan is didaktikusán megfogalmazva: hányféle (világ)emlékezet, vagyis hányféle történelem létezik? A múltat hányféleképpen rendezheti be (és át) a visszaemlékező, sokszor a felejtésnek, máskor a szándékos és tudatos feledésnek és elfeledtetésnek kitett emlékezet? Mit és miként felejt az emlékező, s mi az, amit minden memotechnikai erőfeszítés nélkül is, így vagy úgy, megőriz a személyes érdeklődés vagy a kollektív tudat? Ne lepődjön meg az olvasó: a fenti kérdéseket a könyvben többször is csaknem szó szerint újraolvashatja. Parányi játék ez, amellyel érzékeltetni kívánom: ha valamire nem, hát az emlékezésre, az eltűnt időt érintő kérdésekre semmiképpen sem vonatkoznak az evolúció rideg szabályai. A kérdések minőségét nem az idő múlásával arányos fejlődés határozza meg, az elmúlt dolgok és események "előrehaladottabb" látványa, hanem a folyamatban lévő idő tartalmi mássága. Mint amikor a gyermek újra és újra rákérdez a (tán igaz sem) volt világára, s habár a válasz alig-alig változik, mégis az apró variációk és eltérések - életünk, tapasztalataink, ismereteink, érzelmeink, gondolkodásunk és meggyőződésünk módosulásai - teszik ki az egyes embernek és környezetének a múltját. Vagyis magát a világtörténelmet. 

2013 őszén azzal a céllal alakult a Gyáni Gábor és Dávidházi Péter vezetésével huszonöt főt összefogó OTKA-kutatócsoport, hogy rendszerezze a különböző művészetek és tudományterületek szerepét a nemzetté válás összetett folyamatában a 19. századi Magyarországon. A kutatások eredményeinek közzétételére indított könyvsorozat jelen kötete tizennégy tanulmányt tartalmaz, amelyek az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Filozófiai Intézete által 2015. december 8-án rendezett konferencia előadásain alapulnak. Arra kerestük a választ, hogyan és milyen módon jelenik meg a nép, a nemzet és a faj fogalma a kor politikai, filozófiai és tudományos, irodalmi, valamint hétköznapi nyelvi regisztereiben; hogyan reflektál a kultúra a történelmi-politikai helyzetre, s
hogyan használják a politikai-társadalmi viták során a kultúra és a tudomány diskurzusait. 

A magyar filozófiai hagyomány helyét újragondoló írások élén álló bevezető tanulmány a nemzeti filozófia fogalmát taglalja, azt a magyar sajátságot a középpontba állítva, hogy a program nálunk először a hazai bölcseleti hagyomány nemzeti keretek között való elbeszélését tűzte ki célul, a másutt jellemzőbb jövővíziók helyett; majd mindezek után fölvázolja a kelet-közép-európai összehasonlító filozófiatörténet művelésének tervét. Az első tanulmányblokk a nemzeti filozófia mibenlétét problematizálja összehasonlító vizsgálatokkal, Kelet-Közép-Európa fogalmának történeti alakulására is reflektálva. A második tanulmányfüzér a nemzeti filozófia megjelenése előtti hazai filozófiai hagyományokat taglalja, szerzők és művek határhelyzeteit bemutatva, kezdve a kora újkori vitáktól a filozófia és az irodalom felvilágosodás kori viszonyán keresztül egészen a filozófiai nyilvánosság szerkezetének a Kant-vita során és a reformkorban történt megváltozásáig. Az ezt követő, legnagyobb terjedelmű fejezet a magyar filozófiai hagyománynak a nemzeti filozófia fogalmának érvényessége utáni korszakáról tartalmaz esettanulmányokat, azzal az igénnyel, hogy szerzőik újraértelmezzék az egyes magyar filozófiai irányzatok helyét a térségben és Európában a pozitivizmustól az újidealizmuson és a neotomizmuson keresztül egészen a korai fenomenológiáig, kitérve a kor természettudományával való kölcsönhatásra is. Az utolsó tanulmányblokk írásai variációkat nyújtanak a magyar filozófiai hagyomány egyes elemeinek második világháború utáni sorsára a diktatúra, az emigráció és a rendszerváltás körülményei között.

Az identitás fogalmát körüljáró írások Gyáni Gábor elméleti bevezetője után időrendben követik egymást. Nemzeti, nyelvi és vallási identitásról, asszimilációról esik szó Dalos Anna, Gángó Gábor, Kovács Gábor, Mester Béla, Péteri Lóránt és Rákai Orsolya írásaiban. Rákai Orsolya Tormay Cécile korai regényeiről szólva a németség asszimilációs problémáival összekapcsolva tárgyalja a főhősnők képviselte nőszerepek és a velük szembeni elvárások közötti feszültségeket. Bicskei Éva egy új férfi szerep megjelenésére hívja fel a fi gyelmet a reformkorban, amelynek tükörképeként új nőszerep is körvonalazódott. Hagyomány és modernitás problémáival foglalkozik Dalos Anna, Kerékgyártó Béla, Kovács Gábor és Péteri Lóránt. Dalos Annánál és Kerékgyártó Bélánál is előkerülnek a művészi önmeghatározás és énreprezentáció kérdései. Nagyvárosi életforma és vidék kérdéseit tematizálja Kerékgyártó Béla, Kovács Gábor és Rákai Orsolya, az idegenség problémáit Rákai Orsolya és Péteri Lóránt. A három fi lozófi atörténész, Gángó Gábor, Kovács Gábor és Mester Béla egymást követő korszakokat feldolgozó írásai műhelymunka eredményeiként olvashatók.

A kötet írásainak jelentős része új szempontokat fölvetve kapcsolódik ahhoz, amit magyar filozófusok az utóbbi évtizedekben a szóbeliség írásbeliség témakörében írtak; így Neumer Katalin egy későbbi, immár megíratlanul maradó monográfia előzményének szánt tanulmánya, Peternák Miklós transzdiszciplináris kísérlete az új látás gyökereiről és Simon Attila munkája a két világháború közötti magyar ókortudomány jelentős hozadékáról a kommunikációtörténet számára.
Kiséry Andrásnak Thienemann Tivadarról és Hajnal Istvánról szóló kettős portréja mindkét tudós munkásságát új összefüggésekben mutatja be. Két tanulmány, Gulyás Judité és Domokos Marianné a folklórtudományról szól, a két egyébként gyakran együtt is dolgozó szerzőgondolatai kiegészítik egymást, érdemes őket együtt olvasni. Bezeczky Gábor a magyar századforduló időszaki sajtójáról szóló értekezésében 19. század végi, 20. század eleji magyarországi statisztikai adatokból kiindulva elemzi felekezetek, nemzetiség és írástudás, a nemzeti, vallási és nyelvi önmeghatározás bonyolult, változó viszonylatait.

Rozgonyi József (1756–1823) a reformkor előtti magyar filozófia egyik meghatározó alakja. A szellemi élet nyelvváltásának határvonalán áll; fontosabb műveit még latinul, nagyobb közönségnek szóló, kevésbé szakfilozófiai vitacikkeit már magyarul írja. Ebből eredően részt kíván venni mind korának nagy nemzetközi filozófiai vitáiban, mind az életében megélénkülő hazai filozófiai életben.
Dubia Rozgonyi első komolyabb filozófiai munkája, amelyet 1791-ben, mindjárt a peregrinációból való hazatérés után írt két, akkoriban a legfontosabbak között emlegetett német kantiánus professzornak címezve. A kötet a német Kant-diskurzusban nem keltett különösebb feltűnést, ám elindította az első, a modern nyilvánosság fórumain játszódó, felekezeti és iskolai intézményrendszertől független magyar filozófiai polémiát, a Kant-vitát (1792–1822), amely befejeződni is az ő írásával fog majd. A Dubia sajátosságát az a körülmény adja, hogy benne Rozgonyi a skót felvilágosodás common sense-iskolájának nézőpontjából vizsgálja a kanti kriticizmust és az arról folyó kortárs német diskurzust, majd – némileg szándékaitól függetlenül – mindez később a magyar filozófiai élet közegében találja meg filozófiatörténeti helyét. A művet a magyar filozófiatörténet-írás mindig becsülte, a Kant-vita egyik legszínvonalasabb írásának tartotta, azonban ez a vélekedés korábban ritkán vezetett mélyebb tartalmi elemzéshez. A vitairat kétnyelvű, bőséges jegyzetapparátus kiegészített kiadásával, ha nem is hárultak el maradéktalanul, de lényegesen kevesbedtek a magyar Kant-vita mélyebb tartalmi elemzésének eddig fennálló filológiai akadályai.

Szontagh Gusztáv (1793-1858) a magyar reformkor szellemi életének jelentős alakja. Főként kora filozófiai irodalmának és szépprózájának kritikusaként, valamint szinte minden jelentősebb filozófiai, irodalmi és politikai vita résztvevőjeként vállalt szerepet a modern magyar nemzeti kultúra létrehozásában. Határozott véleményt fogalmazott meg többek között a női szerzőknek a szépirodalomban és egyáltalán, a nyilvánosságban való megszólalási joga érdekében, elméleti szinten is foglalkozott a kritika szerepével a nemzeti kultúra felépítésében. Irodalomkritikusként ő látta meg a modern magyar regény megszületését Jósika Miklós Abafi című munkájában, és az ő egyik kritikájával veszi kezdetét az eposz é s a dráma hívei közötti vita. Filozófusként ő a hangadója Hegel ellentáborának a magyar hegeli pörben, majd a Széchenyi-Kossuth-vita egyik legkomolyabb kortárs elemzése vagy a magyar politikafilozófia egyik legátgondoltabb nemzetfogalma is az ő nevéhez fűződik.

Itt közölt emlékiratait közvetlenül Világos után írja, amikor egyszerre semmisül meg a nemzet szabadsága és a magyar értelmiség lételemét jelentő sajtónyilvánosság; így egy ideig kénytelen az asztalfióknak dolgozni. A napóleoni háborúk utolsó éveiről, a reformkori Magyarország nyelvi, irodalmi, gazdasági és politikai állapotairól, az értelmiségi elit időközben nemzeti klasszikussá vált tagjainak mindennapjairól, valamint egy jellegzetes 19. századi szerzői személyiség kibontakozásáról, önműveléséről beszámoló kéziratot a korszak kutatói korábban is gyakran forgatták és hivatkozták történeti forrásként, ám Szontagh Gusztáv emlékiratainak szerkesztett, jegyzetekkel ellátott szövege csak most, a jelen kötettel válik a művelt nagyközönség számára hozzáférhetővé.