+36 1 224 6700   

Kötetek

2002 és 2005 között, utolsó munkájaként Tóth István György 1142 missziós levelet publikált négy kötetben, 3061 oldalon az 1572 és 1717 közötti esztendőkből. Ez a kiadványa minden kétséget kizáróan élete fő művének tekinthető, amelynek szakmai súlyát, hatását, utóéletét egyelőre csak sejthetjük. Annyit azonban már most is bízvást megállapíthatunk: ezek a kötetek a kora újkori magyar és balkáni történelem egyik legfontosabb dokumentumgyűjteményei lesznek a mai és későbbi korok szakemberei számára. A Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és a hódolt Magyarország területén működő misszionáriusok levelei nemcsak mennyiségileg gyarapították a rendelkezésünkre álló forrásbázist, hanem egy új, eddig csak nyomaiban ismert aspektusból világítják meg a vizsgált másfél évszázad történetét. A három országrészben működő misszionáriusok tudósításai nemcsak a korabeli Magyarországra vonatkozó ismereteinket bővítik számos új adattal és szemponttal, hanem a missziós egyházszervezet működésének, a Szentszék magyarországi egyházpolitikájának feltárásához is nélkülözhetetlen, eleddig teljességgel ismeretlen forrásbázist jelentenek. A negyedik kötet a 887–1142. számú forrásokat tartalmazza.

2002 és 2005 között, utolsó munkájaként Tóth István György 1142 missziós levelet publikált négy kötetben, 3061 oldalon az 1572 és 1717 közötti esztendőkből. Ez a kiadványa minden kétséget kizáróan élete fő művének tekinthető, amelynek szakmai súlyát, hatását, utóéletét egyelőre csak sejthetjük. „TIGy”-nek megadatott, hogy váratlan korai halála ellenére az évtizedeken át folytatott anyaggyűjtését be tudta fejezni és közkinccsé tudta tenni. Az ötödik kötet munkálatait azonban már csak megkezdhette: elkészítette a kiadványban szereplő misszionáriusok életrajzi adattárát magyar és angol nyelven, viszont a kötet használhatósága szempontjából nélkülözhetetlen mutatók összeállítására már nem maradt ideje. Ezt a munkát az MTA Történettudományi Intézet kezdettől fogva felvállalta és a sajátjának érezte. A mutatók elkészítéséhez az intézet kiadványcsoportja rögtön a kötetek megjelenése után hozzálátott; a nyers változat szerkesztését, az életrajzok, a bibliográfia és a mutatók ellenőrzését és szerkesztését a kora újkori osztály munkatársai vállalták magukra. A munkát Fodor Pál és Molnár Antal szakmai irányításával Glück László és Nagy Kornél végezték el.

A Hitterjesztés Szent Kongregációja levéltárában található magyar vonatkozású iratok közül Tóth István György 1985-ben és 1992-ben végzett kutatásai nyomán 40 darabot közöl a kötet, a megfelelő szövegkritikai jegyzetekkel. A kötet nagy erénye, hogy ezek a jegyzetek tartalmazzák és értelmezik a már korábban kiadott források, illetve a levéltárban őrzött dokumentumok összevetéséből adódó eltéréseket, eltérő olvasatokat is.

Részlet az Előszóból: "A ma Perényi levéltárnak nevezett irategyüttes a Perényiek bárói vagy más néven nyalábi ágának hagyatékát tartalmazza. A családnak ez az ága is a Zsigmond korban vált jelentõssé, birtokaik két tömbben: Abaúj és Ugocsa megyében feküdtek; az elõbbieknek Nagyida, az utóbbiaknak Nyaláb volt a központja. A zavaros idõkben abaúji birtokaikat egy idõre õk is elveszítették, a Mátyás kor végére azonban visszanyerték hatalmukat. Irataikat a középkorban és a kora újkorban Nyaláb várában, késõbb nagyszõlõsi kastélyukban õrizték. Idõsebb Perényi Zsigmond 1906-ban letétként adta át a családi levéltárat a Magyar Nemzeti Múzeumnak, onnan a múzeum levéltári osztálya és az Országos Levéltár egyesítésével 1934-ben került a Magyar Országos Levéltárba, ahol jelenleg is õrzik. A Nemzeti Múzeumban az iratokat idõrendbe rendezték, majd évtizedekkel késõbb az újkori részét 11 fondba sorolták (P 537–538, 1963–1971), a Mohács elõtti 621 db oklevelet a Diplomatikai Levéltárba, a Q 148. állagba osztották be, ahol a DL 70587–71207 számokat kapták. Idekerült az a négy középkori okmány is, melyeket évszázadokon keresztül a nagyszõlõsi levéltárban õriztek, ahonnan Kardos Samu ügyvédhez kerültek, aki eladta õket a múzeumnak."

Részlet a szerzők Előszavából:  „A kötet összesen huszonkét tanulmányt tartalmaz az elmúlt tizenöt évben készült írásaink közül. A fejezetcímek – német–magyar irodalmi kapcsolatok; irodalom és képzőművészet; kutatástörténet, irodalomelmélet, szövegkritika; Mikes Kelemen – jelzik a tematikus súlypontokat, egyúttal kifejezik, hogy ezúttal a világi műfajokat, szövegtípusokat állítottuk a középpontba. A kötetben részletesen tárgyalt magyar szerzők sorában – Mikes mellett – olyan nevek találhatók, mint Rimay János, Zrínyi Miklós, Esterházy Pál, Listius László, Spangár András és Faludi Ferenc, a külföldiek közül Hans Jacob Christoffel von Grimmelshausen, Georg Daniel Speer és Martin von Cochem említhető példaként. Az elemzett műfajok, szöveg- és formatípusok között van a verses história, a prózaregény és a pikareszk regény, az erény-, a szerencse- és az évszakversek csoportja, a populáris elbeszélő irodalom, az emblematika, az iskoladráma, a levélelméleti irodalom és a fiktív levélgyűjtemény.”

Részlet a bevezetőből: „1956-ban a magyar lakosság többségét a budapesti (Kossuth és Petőfi) rádió mellett a müncheni Szabad Európa Rádió (SZER) műsorai érték el legkönnyebben és leggyorsabban. Válsághelyzetekben több tájékozódást igényel mindenki. A legtöbb ember számára ez a két, az esetek egy részében egymásnak ellentmondó rádió volt a legfontosabb tájékozódási lehetőség. … Az utókor számára történelmi forrás az 1956-os rádióműsor. Elsősorban természetesen a hangfelvétel, de annak híján vagy mellette, segédletként a leirat. … Hasonlóan fontos forrás a SZER 1956. október–november folyamán elhangzott műsora. Ez a kötet ennek a műsornak a legfontosabb szakaszát emeli ki, és ezzel fél évszázados mulasztást igyekszik pótolni.”

Részlet a bevezető tanulmányból: „1956-ban a budapesti kínai nagykövetség 8 jelentést, 23 dokumentumfordítást és 166 táviratot küldött haza. … A kötetben közöljük a forradalom napjaiban készült összes jelentést, annak ellenére, hogy jó részük csupán a magyar sajtóból átvett információt tartalmaz, értékelést ritkán. E dokumentumok közlése mégis tanulságos, hiszen az közlésre érdemesnek tartott hírek válogatása és továbbadása egyrészt betekintést nyújt a budapesti kínai nagykövetség munkájának körülményeibe és lehetőségeibe, másrészt az iratok alapján teljes képünk lehet arról, hogy 1956. október–novemberben Pekingben milyen információk alapján formálódhatott a kínai vezetés véleménye a magyarországi eseményekről. A forradalom előtti időszakból csak néhány olyan elem került a válogatásba, amelyek októberig jelentősen befolyásolhatták Maóék Magyarországról kialakított képét. A forradalom utáni szűk két hónap igen terjedelmes iratanyagából a válogatásban elsősorban olyan dokumentumok kaptak helyet, amelyek direkt módon tartalmazzák a kínaiak véleményét a magyar eseményekről és vezetőkről, illetve a budapesti kínai nagykövetség munkakörülményeibe, külső kapcsolataiba és belső viszonyaiba nyújtanak betekintést.”

Részlet az előszóból: „Tapasztalat, hogy az út végén összegezhetők leginkább a tanulságok, értékelhetők a kiemelkedő állomások. A magyarországi török uralom 150 esztendejének vége felé, 1682–1684 táján készíthetünk efféle számvetést Európáról és Magyarországról. Mindkettő különös helyzetbe került a 17. század utolsó harmadában. A kontinens több évszázados »készülődés«: hosszú távon zajló gazdasági és hadügyi folyamatok, rövid kifutású, egy-két évtizedes hatalmi, politikai küzdelmek és diplomáciai előkészületek után végre megteremtette a török elleni eredményes fellépés szükséges (de korántsem teljes körű) feltételeit. Ugyanakkor két évszázadon át a »kereszténység védőbástyája«-ként emlegetett Magyar Királyságról Európa-szerte elhangzott a megbélyegző kijelentés is: »Magyarország a kereszténység ellensége.« Hogyan történhetett ez? Miért jutottak a 17. század végi magyarok a belső meghasonlottság és egymásnak feszülés olyan nagyfokú kuruc–labanc állapotába, hogy a várva várt török elleni felszabadító háború kezdetén – ha csak egyetlen történelmi pillanatra is – kardot húztak az »ősellenség« oldalán törvényesen megkoronázott uralkodójuk és az értük összefogott, szövetséges hatalmak ellen? A históriai »színjáték« harmadik főszereplője, az Oszmán Birodalom, szinte »észrevétlenül meghúzódott« a háttérben, holott éppen ő juttatta Magyarországot ebbe a helyzetbe, miközben kitartóan és módszeresen előkészítette Bécs második, 1683. évi ostromát. Úgy gondoljuk, hogy a 17. századi történelmünkkel foglalkozó kutató kevés olyan izgalmas feladatot, tudományos célkitűzést vállalhat magára, mint amilyen ennek a sokrétű kérdésnek a vizsgálata.”

A kötet Varga János (1927–2008) történész akadémikus, a Magyar Országos Levéltár egykori főigazgatója postumus munkája. Közel hat évtizedes kutatói pályája során Varga Jánost három nagy témakör foglalkoztatta: a jobbágyság történetének a kora újkori változásoktól a jobbágyrendszer megszűnéséig terjedő utolsó három évszázada, a reformkor, valamint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc. Jól ismert és sokat forgatott könyvei, tanulmányai ezekről szólnak. Élete utolsó évtizedében a három érdeklődési terület kiegészült egy negyedik témával. 1999. május 20-án rendes akadémiai tagsági székfoglalóját Földeskü. Határviták lezárása a 12–15. században címmel tartotta meg. Egy régóta ismert, de részleteiben még feltáratlan középkori téma feldolgozására vállalkozott ekkor, és érdeklődése a középkor iránt tartósnak bizonyult. Életének utolsó évtizedét Varga János e témának szentelte. Felelevenítette egyetemi tanulmányainak vonatkozó részét, belevetette magát az Árpád-kor hatalmas irodalmának és forrásanyagának tanulmányozásába. Munkálkodása során három nagy tanulmányt írt az Árpád-kori társadalomtörténet régóta vitatott kérdéseiről. A királyi serviensekről, illetve a szabad dénárokat fizető társadalmi csoportokról szóló munkája a Levéltári Közleményekben és az Agrártörténeti Szemlében jelent meg. Ezekhez csatlakozott a trilógia záró alkotóeleme és egyben a szerző utolsó alkotása, az MTA Történettudományi Intézete által kiadott „A keltjobbágyfiúk legendája” című kötet, amely a jobbágyság korai történetét taglalja. A nagyobb lélegzetű tanulmányt Kubinyi András lektorálta. Varga János halála után a szerző által korrigált kéziratot Solymosi László rendezte sajtó alá. A kötet végén bibliográfia tájékoztat Varga János immár lezárult gazdag életművéről.

Részlet a szerző bevezetőjéből: „A hatalmas forrásanyag áttekintésénél, feldolgozásánál elsősorban annak megállapítására törekszem, hogy a politikai erők mely történelmi figurákat méltatták rendszeresen: e személyek voltak ugyanis panteonjaik alakjai. Így e vizsgálatoknál főleg a különböző méltatássorozatokat elemzem (pl. képsorozatokat, a pártnaptárak »forradalmi naptár«-részeit, a tanácsköztársasági intézményátnevezéseket vagy az ekkor kiadott bélyegsorozatot). A különböző sorozatok, a többféle méltatási eljárás, illetve elemzéseik összesítése végül azt is megmutatja, hogy egy-egy időszakban mely történelmi figurák hol helyezkedtek el e csoportok panteonjaiban. A különféle források együttes vizsgálatával pedig lehetővé válik a méltatások közötti összefüggések megállapítása is: így pl. egy történelmi alaknak a Népszava lapjain közzétett értékelése megmutatja azt, hogy az illetőt miért méltatták a Népszava-naptárak »forradalmi naptár«-aiban. – Hasonló eljárásokkal igyekszem megállapítani azt is, hogy mely történelmi alakokat utasították el e politikai erők propagandájukban. A vizsgálatok során törekszem annak feltárására is, hogy egy-egy történelmiszemélyiség-ábrázolás – rejtetten vagy kimondva – milyen aktuálpolitikai célokat szolgált, esetleg konkrétan mire buzdította a megcélzott közönséget.”