A magyarországi holokausztnak a jogfosztástól a vidéki zsidóság deportálásáig és százezrek megsemmisítéséig tárgyalt központi története többnyire nem tér ki arra, mi történt azokkal, akik túlélték vagy elkerülték Auschwitzot. E deportáltak közül néhányan ceruzához és papírhoz jutva naplóírásba kezdtek. A lágernaplók és elemzési lehetőségeik ismertetése volt Huhák Heléna 2022. november 8-án, a BTK Történettudományi Intézetben megtartott Túlélés a naplókban és egodokumentumokban: magyar zsidó deportáltak mindennapjai a koncentrációs- és kényszermunkatáborokban (1944–1945) című előadásának témája, amelyet az előadó, az intézet kutatója ismertet.

Hogyan és mivel járulhat hozzá a lágernaplók elemzése a magyarországi deportálásokról szóló történeti tudásunk gyarapításához? Mit adhat hozzá egy javarészt ismeretlen forráscsoport értelmezése a táborok történetéről és a holokauszt alatt keletkezett egodokumentumokról szóló történeti munkák megállapításaihoz? Ezekre a fő kérdésekre kerestem a választ előadásomban a Bolyai János Kutatói Ösztöndíjnak és az NKFI posztdoktori kiválósági programnak köszönhetően egy többévesre tervezett kutatás első, de nem előzmények nélküli lépéseként.

Lágernapló alatt a német koncentrációs-, kényszermunkatáborokban és hontalantáborokban írt, az eseményekkel közel egyidejű, változó műfajú és terjedelmű feljegyzések összességét értem, amelyeket a korabeli Magyarországról deportált üldözöttek írtak. Ezek nagy része teljesen ismeretlen, kiadatlan, közgyűjteményben vagy magánkézben őrzött kézirat. Kutatásomban arra vagyok kíváncsi, hogy a naplók és egodokumentumok szövegéből, e források létrehozásának gyakorlatából és e források szerzőinek életéből mit tudhatunk meg a magyar zsidóság koncentrációs- és munkatáborbéli tapasztalatairól és annak ábrázolási módjairól, céljairól.

nalpo 1Rosenwasser Aliz naplója, Yad Vashem (Jeruzsálem), 13810668

Dan Stone angol történész arra hívja fel a figyelmet, hogy nincs egy holokauszttörténet, hanem holokauszttörténetek sokasága van, amelyek időben és helyenként nagyon különbözőképpen megélt tapasztalatokat és ezek elbeszéléseit jelentik. A kanonizált történetek egy része Auschwitz köré íródott. A lengyel tábor legnagyobb halálozási rátával 1944 tavaszán–nyarán működött, akkor, amikor a magyar transzportok begördültek a fogadásukra épített rámpákon. Ez is meghatározza a magyar holokauszt esetenként egynemű képzetét. Kevesebb szó esik azonban a tudományos diskurzusban, a közbeszédben és a megemlékezéseken arról, hogy a szelekciót túlélt magyar zsidók néhány hét auschwitzi tartózkodás után hosszú hónapokat töltöttek különböző kényszermunkatáborokban.

A több tucat – a kutatásom jelenlegi állása szerint 67 – lágernaplót nagyobb számban a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor különleges táborrészében, az úgynevezett Ungarnlagerben a Kasztner-csoport tagjai; az Auschwitz helyett a strasshofi elosztótáborból különböző munkatáborokba szállított vidéki zsidók; valamint a szinte ismeretlen sömmerdai munkatáborba került kényszermunkás nők írták. Az Auschwitz-központú történetírásba a naplóírók elbeszélései túlnyomórészt nem illeszthetők bele, sőt a magyar holokauszt érthetőbbé tételét is elősegíti, ha Auschwitz mellett más helyszíneket is igyekszünk a középpontba helyezni. E kutatás főszereplői: a holokauszt naplót író túlélői így elbeszéléseikkel alternatív holokausztnarratívákat kínálnak, és ezzel más kutatói kérdésekre is ösztönöznek.

A feltételek a naplóírásnak leginkább a Bergen-Belsen-i Ungarnlagerben kedveztek. Az SS „túszként” vagy más néven „cserezsidóként” tekintett e táborszektor lakóira, ami számos privilégiummal járt. A magyar táborban a családok együtt maradhattak, nem végeztek kényszermunkát, jobb ellátást kaptak és csomagjaikat is megtarthatták. A naplóírók második nagyobb csoportja abba a mintegy 10–15 ezer fős csoportba tartozott, amely 1944. június végén Szolnokról, Szegedről, Debrecenből, Békéscsabáról és Bajáról a strasshofi elosztótáborba került. A családokat itt osztották szét különféle, javarészt mezőgazdasági munkákra. A naplóírók harmadik köre azonban nem kerülte el Auschwitz-Birkenaut, ahol mintegy 1300 nőt először Gelsenkirchen-Horstba, majd a thüringiai Sömmerdába szállítottak, hogy a Rheinmetall-Borsig gyárában lőszereket gyártsanak.

naplo 2Kelin Lívia naplója, USHMM (Washington), 1995.88.5

Hipotézisem szerint a naplóírás a zsidóüldözésre adott válasz, társadalmi gyakorlat volt a túlélők egy csoportja részéről. Amikor a naplóírók a tábori mindennapokról számoltak be, egyben írásuk tárgyáról, de személyes szűrőjükről – ahogyan James E. Young írja: interpretációs ágenciájukról és technikáikról – is benyomásokat rögzítettek. Az általam vizsgált naplóírók három deportálási útvonalat megjárt csoportjának jelentésadási gyakorlatán keresztül a szubjektív tábori világok, azaz a tábori élet személyes ábrázolásai válnak hozzáférhetővé. A holokausztnaplókat elemző alapmunkák szerzői, Alexandra Garbarini és Amos Goldberg megközelítéséhez hasonlóan kutatásom is a naplóírás jelentésadó szerepét kutatja. A holokauszt történetírásában e múltbeli jelentésadás áll a kultúratörténeti megközelítésű szerzők, így Dan Stone, Amos Goldberg és Alon Confino munkáinak középpontjában, akik arra törekszenek, hogy a történelmi ágensek cselekedetei mellett jelentésadó szerepüket is megismerjék elbeszéléseiken keresztül.

A naplók keletkezési körülményeit megszabta 1. a holokauszt végső szakaszba lépése; 2. a náci politika lokális végrehajtása és az erre érkezett társadalmi reakciók; 3. a nők és a családok jelenléte; 4. a tábori élet testközpontúsága. A magyarországi deportálások a holokauszt európai történetének úgynevezett utolsó/végső szakaszában indultak meg. Ez egy olyan élethelyzetet eredményezett, ami három szempontból tért el a más európai országok évekkel korábban deportáltjainak helyzetétől. A magyarországi transzportokba kerülők számára később és rövidebb idő alatt zajlott le a gettósítás, deportálás, így egy már teljesen kiépült megsemmisítési intézményrendszerbe kerültek. Ugyanakkor a magyar zsidók 1944 tavaszától, még inkább őszétől a lágereket a káoszba és instabilitásba forduló, felbomlás előtt álló állapotukban érték el. Végül a szelekciót túlélők a náci hadiipar utolsó erőforrásává váltak.

A náci Németországot, ahogyan a diktatúrákat általában, nem egy tömbben működő apparátus irányította, amely megvalósította volna a totális elnyomás rendszerét. Saul Friedländer szerint az antiszemitizmus a nácizmus mobilizációs mítosza volt, amely mellett –makro-, mezo- és mikroszinten – egyéb ösztönzők is működtek. Ennek a vizsgálatára a Kasztner-csoport története kiváló példa. Bergen-Belsenben a csoport kivételezett bánásmódját az egyéni haszonszerzés és a náci vezetők háború utáni felelősségre vonástól való félelme motiválta. Naplóik ennek gyakorlati végrehajtását mutatják be. Az Auschwitz helyett Strasshofba küldött vidéki transzportok mögött ugyancsak az azonnali megsemmisítést felülíró döntéshozatal állt, szoros összefüggésben azokkal a lokális igényekkel, amelyek a Harmadik Birodalom munkaerőhiányának enyhítésére irányultak. Donald Bloxham rámutat: „a munka általi megsemmisítés” nem volt egyforma térben, időben, és függött a döntéshozói érdekektől. Lokális, végrehajtói szinten (sokszor perifériát jelentő altáborokban vagy az SS-táborrendszeren kívül eső munkahelyszíneken) sok egyéni attitűd jelenhetett meg.

A tábori világok vizsgálata a deportáltak tábori élete mellett a náci rezsim lokális, mindennapi gyakorlataira is rámutat. Ha a tábor olyan volt, ahol naplót írhattak a deportáltak, az nemcsak az ő ágenciájuk bizonyítéka, de a rendszer káoszba fulladó vagy éppen a végrehajtók nem szabálykövető, olykor engedékenyebb viselkedéséről is szól. Továbbá a munkatárborokban, így Sömmerdában például az SS-en kívül a munkavezetők a civil lakosság, más nemzetek, nem zsidó kényszermunkásai is a mindennapi interakciók részeseivé váltak – a tiltások ellenére. A munkatáborokban a náci propaganda a mindennapok tapasztalataival találkozott.

naplo 3Schwartz Angéla naplójának hátlapja, USHMM (Washington), 2017.515.1

A társadalmi nemi szerepek vizsgálata nem csupán a női táborok és a nők magas aránya miatt indokolt. A társadalmi nemek ugyanis nemcsak bizonyos sebezhetőségeket és erőforrásokat határoztak meg, hanem azokat a társadalmi struktúrákat is, amelyekben nők és férfiak éltek és cselekedtek. A női elbeszéléseket meghatározták a háború előtti szerepelvárások és a megfelelő viselkedési mintákról, gyakorlatokról szóló előírások. A tanúságtévő nők, ahogyan Zoe Waxman kutatásában rámutat, próbálták fenntartani a régi önképüket. Mindennek vizsgálatához a Dalia Ofer és Lenore J. Weitzman által bevezetett szekvenciális keret („sequential framework”) a nők viselkedésében válaszreakciók sorozataként mutatja be, hogyan változtak meg a hagyományos szerepek, identitások a háború és az üldöztetés hatására.

Mindemellett a deportálás és a kényszermunka egy testközpontú élethelyzetet eredményezett: a deportáltak testi adottságai meghatározták később, mi történt velük. A foglyok életüket fizikai szükségleteiknek rendelték alá, ahol minden a test kielégítésének igénye körül forgott. A test és a koncentrációs tábor közötti kapcsolatot azonban nem lehet az SS által elkövetett erőszakos atrocitásokra redukálni. Sokkal inkább a táborlakók sokféle testi tapasztalatokról szóló elbeszéléseinek értelmezésére kell törekednünk. Bergen-Belsenben a túsz státusz a test megóvásában fejeződött ki. A test az embertelen tábori viszonyokat dokumentálta és bizonyítékul szolgált a kegyetlen bánásmódra. A németek nem szerették volna, hogy e körülmények lenyomata a semleges országba távozó „Kasztner-zsidók” fizikai állapotán és testén megjelenjen. Strasshofban a munkacsoportok összeállításakor az alacsony munkabírásúnak gondolt személyeket elhagyták az ismerőseik, de sokszor még rokonaik is. Ez egyrészt a régi közösség közé töréseket húzott, másrészt azt jelzi, hogy a deportáltak maguk is munkaképes testekként tekintettek ismerőseikre, rokonaikra is, követve a tábori logikát. A „test” kulcseleme a sömmerdai tábor lakóinak elbeszéléseinek. Ami a náciknak a munkaképesség volt („able-bodied Jew”), az a kényszermunkásoknak a náci hadigépezet testükkel való kiszolgálása („working for the enemies”), egyben túlélésük záloga is.

naplo 4Drukmann Márta naplója, Yad Vashem (Jeruzsálem) 3545986

Összegezve: a kutatás célja az Auschwitz-központú holokauszt-historiográfia árnyalása egy kiváltságos deportáltcsoport; a strasshofi elosztótáborba került vidéki zsidóság; és az auschwitzi szelektálást túlélő kényszermunkások egyéni történeteivel. A naplóírást mint kultúratörténeti eseményt értelmezem a holokauszt végső szakasza, a lokalitás, a mindennapok, a társadalmi nemek és a testközpontú elbeszélések történeti nézőpontjából. A kérdéseim megválaszolásához egy javarészt ismeretlen forráscsoportot tárok fel, amelyek elemzéséhez igyekszem egy széles körű módszertani eszközkészletet alkalmazni és kidolgozni. Nem utolsósorban pedig a kutatás a magyarországi holokauszt historiográfiájában egy alig ismert fejezet, a magyar deportálások és a tábori élet feltárásához járul hozzá.

Huhák Heléna

huhak helena portreHuhák Heléna a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének fiatal kutatója. Fő kutatási területe a magyarországi holokauszt és a szocialista korszak társadalomtörténete.

Az előadással kapcsolatos publikációi:

  • Place Attachment in a Concentration Camp: Bergen-Belsen. Hungarian Historical Review, 9/3 (2020): 430–451.
  • Koncentrációs tábor mint tértapasztalat: Bergen-Belsen, 1944–1945. Századok, 153/4. (2019): 641–656.
  • Magyar deportáltak életútjai a felszabadulástól a „fél-szabadságon” át a hazatérésig. In: Randolph, L Braham (szerk.) Tanulmányok a holokausztról, 8. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó (2017), 147–185.

Teljes publikációs listája a Magyar Tudományos Művek Tárában.