+36 1 224 6700    titkarsag@btk.mta.hu

Április 11-én 115 éve született József Attila, és húsz évvel később, 1925. március végén történt nevezetes „eltanácsolása” a szegedi – akkor éppen Ferenc Józsefről elnevezett – tudományegyetemről, aminek kapcsán Horger Antal, az egyébként kiváló nyelvtörténész sokkal nagyobb hírnévre tett szert, mint amit tudósi teljesítménye révén remélhetett – igaz, erre a hírnévre aligha vágyott. Mi hangzott el valóban a költő és a professzor között? A legendás konfliktus részleteit Kappanyos András, a BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, osztályvezetője ismerteti.

szeged cikk Jozsef Attila vagottJózsef Attila 1924 szeptemberében iratkozott be az egyetemre. Karácsonyra már el is készült második verseskötete, a Nem én kiátok – az elsőhöz hasonlóan a szegedi Koroknay Nyomdánál –, amely ellen megjelenése után, 1925 februárjában ügyészségi vádindítvány készült, de a perre végül nem került sor.

A Tiszta szívvel című verset 1925. március 25-én, szerdán   közölte a Szeged című liberális napilap, rendszeres versrovat hiányában (mint már korábban is a költő néhány versét) a „Hírek” között. A lap az 1910-ben indult Délmagyarország utódja volt, majd 1925. áprilisi betiltása után (amelyben talán a vers közlésének is lehetett némi szerepe) ismét a régi néven indult újra (és így létezik mindmáig). Ebben az időben munkatársai között tarthatta számon Móra Ferencet, Juhász Gyulát és az ideiglenesen Szegedre költözött Szabó Dezsőt is.

Az ellenlábas szélsőjobboldali Szegedi Uj Nemzedék március 29-i, vasárnapi számában reagált a versre, különös módon egyszerre két (egyaránt antiszemita húrokat is pengető) névtelen publicisztikában.

A kettő közül az, amelyik még többé-kevésbé az irodalomkritika keretein belül marad, így beszél:

„Úgy megbántam, hogy elolvastam ezt a szép verset, mint amik kutya kilencet fijadzik, mert azóta én is embert szeretnék ölni.”

A másik azonban nyílt feljelentéssel ér fel:

„Nemcsak a megbotránkozás, de a kimondott undor fogja el az embert a sajtószabadsággal való ilyen visszaélés láttára s a legjobb akarattal sem lehet ilyesmiről megjegyzéseinket finoman megírni. Erre már korbácsot kell fogni, nem nekünk, de az államtekintélynek és az ügyészség útján a társadalmi tisztességet védeni köteles királyi bíróságnak.”

Minden bizonnyal ez a lapszám kerülhetett Horger Antal professzor kezébe, aki a következő hétfőn, 30-án reggel kilenckor, órája után a másodéves Fehér Edével behívatta a fiatal költőt és egy további tanút. Az itt elhangzottakról négy beszámolót ismerünk. Fehér Ede 1954-ben közzétett visszaemlékezése szerint Horger a következőket mondta:

„Kérem, József úr, ön egy verset irt a »Szeged« múlt szerdai számába. Többek között azt írta, hogy nincs se istene, se hazája. És hogy ha kell, eladja magát és embert öl. Kérem, én a bölcsészeti kar álláspontját közlöm önnel: ön középiskolai tanár ilyen felfogással nem lehet, ilyenre nem lehet oktatni a magyar ifjúságot, ön elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, nem fog kapni.”

Erre védekezésül a költő azt próbálta felhozni, hogy amikor írta, tényleg nem evett három napja, ám Horger beléfojtotta a szót.

jozsefahorgera cimlap

Ez a beszámoló – a költő válaszának kivételével – elég pontosan egyezik azzal, ahogyan maga József Attila idézi fel az esetet az 1937-es Curriculum vitae-ben:

„Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt – ma is tudom a nevüket, ők már tanárok – kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert »olyan emberre – úgymond – ki ilyen verseket ír« s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, »nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését«.”

Persze a két beszámoló hasonlóságához hozzájárulhat, hogy Fehér természetesen ismerte József Attila változatát, és semmiképpen sem akarta megingatni a hitelét. Az éhezés mint mentség felhozása azonban – és egyáltalán, bármiféle mentség keresése egy versre, annak a puszta megengedése, hogy egy vers mentségre szorul – valójában meglehetősen életszerűtlen. Ezt a mentséget vagy Fehér kereste az emlékei felidézésekor, vagy, ha netán tényleg elhangzott, csak a helyzet váratlanságából eredő zavar szülhette.

A két beszámoló egybehangzóan bizonyítja, hogy itt nem arról van szó, amit a közvélekedés az eset mögé képzel: ez semmiképp sem volt azonnali és statáriális kirúgás. Az „eltanácsolás”, amit rendszerint a kirúgás eufemisztikus megfogalmazásaként használunk, ezúttal tényleg csupán nyomatékos tanács volt: aki ilyeneket ír, az nem taníthatja az ifjúságot. József Attila ettől még eljuthatott volna a diplomáig, de mint Fehér írja, „ez időtől elidegenedett, majd elvadult az egyetemtől”, maga a költő pedig úgy fogalmaz, hogy az eset „minden kedvemet elszegte”.

A harmadik beszámoló magától Horgertől származik, akitől 1943-ban interjút kért az Esti Kurir, és az utókor szempontjából azt mondhatnánk, sikerült csőbe húzni. Saját emlékezete szerint (persze a lejegyző tolmácsolásában) Horger először joviálisan korholó hangot ütött meg:

„»Kedves barátom, maga írja azokat az istentelen poémákat a Délmagyarországba?« ... Szóval... azt mondja erre ő, hátrakapva a fejét: »Azokat, amelyek alatt az én nevem van, én írtam, professzor úr!« — »Ez mind szép amice, mások is írtak már fiatal korukban verseket, mégis tisztességes ember lett belőlük. Csakhogy ezek másfajta versek, aki ilyeneket fabrikál, arról nehezen tudom elképzelni, hogy az általunk megkívánt valláserkölcsös eszméket csöpögteti majd a rábízott gyermekekbe.« Erre ő felegyenesedik, és hangosan kiáltja: »Az ön által megkívánt értelemben ez nem is szándékom!«”

Majd ezután következik a nyomatékos tanács: ez esetben más pályát kellene választania. Az mindenesetre bizonyos, hogy ebben a verzióban a költő reakciója lélektani szempontból sokkal hitelesebbnek tűnik, mint Fehér Ede lejegyzésében.

Az eltanácsolás legendája elterjedt (ma azt mondanánk, mémesedett), és vitte magával a verset is, amely valósággal József Attila védjegyévé vált: következő, 1929-es kötetének már nem is lehetett volna más a címe, mint Nincsen apám se anyám. Végső soron ezt a fordulatot nyugtázza a leghíresebb és legnagyobb hatású beszámoló, az 1937-ben megjelent Születésnapomra című vers, amelynek most éppen a 83. évfordulóját ünnepeljük:

„Ön, amig szóból értek én
Nem lesz tanár e földtekén” –
gagyog
s ragyog.

A költő ekkor viszi be a megsemmisítő csapást: versbe foglalja az egyetem fura urának nevét, amellyel végképp a botfülűség és a vaskalaposság szimbólumaként adja át alakját az örökkévalóságnak. Méltó, dantei bosszú.

szegeti egyetem fortepan

A szegedi egyetem főépülete 1940-ben. Fotó: Somlai Tibor / Fortepan

Az azonban már méltatlan, ahogyan az utókor Horger Antalból általános bűnbakot csinált. Nemcsak József Attila tragikus életéért tették felelőssé, hanem például idősebb pályatársa, a Tanácsköztársaság idején némileg „kompromittálódott” Simonyi Zsigmond tönkretételéért is. Ennek kapcsán egy 1948-as akadémiai székfoglaló Horgert egyenesen a fasizmus egyik első hírnökének nevezte. Az államszocialista kultúrpolitika éveiben a József Attilával való konfliktusát többen is megpróbálták a kiélesedő osztályharc egyik csatájává stilizálni, és közben Horger szerencsétlenül alakult magánéletének részleteit is kipellengérezték. Tudósi teljesítményét mindez persze nem ásta alá, a karmikus igazság pillanatának pedig talán azt tekinthetjük, amikor a szegedi egyetem 1964-ben felvette József Attila nevét – bár ezt egykori szigorú tanára már nem érte meg: 1946-ban elhunyt.

De mi lett volna, ha József Attilából végül oktató lesz, nem töltőtollkoptató szegény legény, akinek – a születésnapi verse előtt fél évvel bemutatott Havi 200 fix című magyar filmvígjáték betétdalára utalva – „még havi kétszáz sose telt”? A kérdés történelmietlen, mégis van rá válaszunk. Fehér Ede, aki elvégezte az egyetemet, diplomát kapott és oktató lett, visszaemlékezése szerint harminckét éves korában pontosan 108 pengőt keresett havonta. Mit mondhatnánk erre egyebet: „Az ám, Hazám!’”

Kappanyos András

 

Kappanyos AndrasKappanyos András a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, az intézet Modern Magyar Irodalmi Osztályának vezetője és a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára.
Kutatási területe a modern magyar irodalomtörténet, a nemzetközi avantgárd művészet, a modern angolszász irodalomtörténet és a kulturális fordítástudomány.

Legfontosabb publikációi:

Bajuszbögre, lefordítatlan. Műfordítás, adaptáció, kulturális transzfer. Budapest, Balassi, 2015.

Hová tűnt a huszadik század? Tanulmányok. Budapest, Balassi, 2013.

Tánc az élen. Ötletek az avantgárdról. Budapest, Balassi, 2008.

Teljes publikációs jegyzéke itt elérhető.

Kapcsolat

Cím

1097 Budapest
Tóth Kálmán utca 4.

Telefon

+36 1 224 6700

E-mail

titkarsag@btk.mta.hu