Végéhez közeledik a régészeti kutatás terepi része a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor ma álló barokk rendházának déli udvarán. A Királyok, szentek, monostorok kutatási program tavaszi, pannonhalmi régészeti kutatásai után az ásatási munkák a bakonybéli bencés monostor területén folytatódtak Nagy Szabolcs Balázs, az ELTE Régészettudományi Tanszéke oktatójának vezetésével.
Madártávlati kép a feltárási területről
Az idei bakonybéli terepi kutatás a 2022. évi ásatásunk szerves folytatása. Már tavaly is érdekes megfigyeléseket tehettünk a Szent István-i alapítású monostor középkori, kora újkori és újkori történetére vonatkozóan. A múlt évi eredményeinket az újonnan megnyitott kutatóárkokban megfigyelt régészeti jelenségek alapján tudtuk kontextusba helyezni.
Nem túlzás azt állítani, hogy a monostor korai építéstörténetében valódi áttörést értünk el. Az előző évben feltárt falrészletek, padlószintek és egyéb objektumok az ideiekkel kiegészülve immár egy összefüggő, jól értelmezhető rendszert alkotnak: feltárult a középkori monostor alapszerkezete. Sikerült azonosítanunk a monostor központi épületegyüttesének lényeges pontjait: a kerengőt, valamint e folyosót övező keleti, déli és nyugati épületszárny részleteit.
A középkori monostor kőfalakkal határolt kerengőfolyosójának részlete, a maradványokat pusztító, átlós irányú téglacsatornával
A középkori rendház minden bizonnyal a templom déli oldalához kapcsolódott, formája pedig a jellegzetes kvadrumos elrendezést mutatja: a közel négyzetes kerengőudvart három oldalról fogták közre a szerzetesek liturgikus, lakó- és munkatereit magukba foglaló épületszárnyak.
Legalább ilyen fontos eredmény, hogy mindezek keltezéséhez is szilárd fogódzópontokat nyertünk. A leírt épületegyüttest valamikor a 13. század során falazhatták fel kőből abban a formában, mely aztán az 1530–1540-es évekig meghatározhatta a rendház képét. Bár a ránk maradt kőfalak tehát nem a 11. század eleji alapítás korából valók, bizonyos megfigyelések (elsősorban a kerengőfolyosó területén feltárt temetkezések) azt sejtetik, hogy a monostor hasonló alaprajzi elrendezést követhetett már jóval korábban is – legalábbis a keleti szárny és a kerengő területén.
Részlet a monostor déli szárnyának keleti helyiségéből, a középkori ajtónyílásokkal
A török hódoltság hajnalán a monostort hevenyészve megerődítették, majd hamarosan pusztulásnak indult, a 17. század végére aztán teljesen elromosodott és beerdősült. A feltárt újkori falmaradványok alapján úgy tűnik, a visszatelepülő bencések a 18. század elején első rendházukat egészen pontosan a középkori rendház falai fölé kívánták felépíteni, követve a több száz éves maradványok vonalvezetését is. Minden bizonnyal a középkori szentély fölé emelt első templomuknak az írott forrásokban is adatolt bedőlése okozta az eredeti tervek módosítását. Ennek köszönhető, hogy a mai épületegyüttes a középkori épületszárnyaktól északra helyezkedik el, s így – a kutatás számára rendkívül szerencsés módon – lényegében a teljes középkori rendház a jórészt beépítetlen, fákkal, bokrokkal és gyeppel borított udvar alatt fekszik.
Árpád-kori temetkezés részlete
Az ásatás értékes leletei közé tartoznak az épületegyüttes és egykori felszereltsége tárgyi emlékei, például különböző kőfaragványok, festett idomtéglák, kályhaszemek és vakmérműves kályhacsempék, ablakszemek ólomkeret-töredékei, könyvkapcsok, üveg- és kerámiaedények töredékei.
Lelet a török utáni visszatelepülés éveiből:
Johann Philipp von Greifenclau zu Vollraths würzburgi püspök 1699. évi verete
Talán leglátványosabb leletünk egy, minden bizonnyal a monostor templomából származó, griffet ábrázoló mázatlan padlótégla-töredék, melyet a szakirodalom a 12. századra (esetleg a 11–12. századra) keltez.
Díszes padlótégla-töredék griff alakjával az 1100-as évekből
A jelenlegi tervek szerint az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös projektjének zárásaként a régészeti kutatás terepi munkái Pannonhalmán fognak befejeződni.
