Beszámoló a Discovering and Imagining the Nation: Sciences and Arts in the Service of Nation-Building c. 1830–1914 c. konferenciáról

SAM 6381A Művészetek és tudomány a nemzetépítés szolgálatában a 19. századi Magyarországon OTKA-kutatócsoport két évnyi működésének eredményét immár nemzetközi színtéren is bemutatta. A Magyar Tudományos Akadémiával régi együttműködést fenntartó Jyväskylä-i Egyetem adott helyet a Discovering and Imagining the Nation: Sciences and Arts in the Service of Nation-Building c. 1830–1914 című konferenciának 2015. június 11–12-én.

 

A konferenciát megnyitó előadásában a legújabb kori magyar történelemmel is foglalkozó Anssi Halmesvirta emlékeztetett arra, hogy Jyväskyläban a nacionalizmus kutatása több mint fél évszázados múltra, Aira Kemiläinen professzor működéséig megy vissza (könyve, a Nationalism: Problems concerning the word, the concept and classification, 1964-ben jelent meg). Ez a konferencia erre a hagyományra épít. Halmesvirta előadásában a nacionalizmust több oldalról fogta meg. Egyrészt a nacionalizmust lehet ideológiaként is kezelni, mely szerint minden ember egy adott nemzethez tartozik, a célja pedig az, hogy a nemzeti karakter alapján az állam legyen egyenlő a nemzettel, a nemzet tagjai pedig legyenek lojálisak a nemzet irányába. Ugyanakkor a nacionalizmust nem csak ideologikus, tehát makro-szinten lehet megfogni, hanem az állampolgárok/nemzettagok szempontjából is vizsgálni lehet (pl. az „idegenek” elleni mozgósítás).

Az OTKA-kutatócsoportot vezető Gyáni Gábor előadását szintén a nacionalizmus sokszínű megközelítéseivel kezdte, összevetve egymással a legfontosabb elméletalkotókat. Anthony Smith szerint a nyugati nemzeteszme kulturális azonosságon alapul, de ennek gyökereit Smith nem magyarázza meg. Benedict Anderson szerint a változás az időfelfogás megváltozásában keresendő, Ernest Gellner szerint pedig a kulturális homogenizáció az ok, amit a modern gazdaság kialakulása indokol. Patrick Geary munkája során egyértelmű lett, hogy a nemzetek középkori eredete mítosz. Ennek ellenére a nemzeti folytonosság mítosza kulcsfontosságú a nemzeti identitás konstrukciójában. Az elméleti áttekintés után Gyáni egy magyar esettanulmányt mutatott be. A 19. század során a magyar nemzeti történészek megalkották a nemzeti narratívát, melynek origója a honfoglalás volt. A század közepén magyar történészek a honfoglalás idejében csak a magyarokat tekintik nemzetnek, a románokat, a szlávokat csak törzsnek – ez a dichotómia nyilván a modern magyar állameszmét támogatta. A század végén a magyar történetírásban kritikai fordulat történt, és a történészek, pl. Acsády Ignác, az államot helyezték előtérbe a néppel szemben, így a nemzetformálódást csak az államalapítás utánra helyezték. A magyar nemzeti történelem másik problémája a belső megosztottság volt (nagymagyar/kismagyar, nyugat/kelet, katolikus/protestáns), amit Gyáni Szekfű Gyula Száműzött Rákóczijával, az akörüli vitával és a Szekfű-Mályusz ellentéttel illusztrált.

Olli Heikkinen (Sibelius Academy at the University of Arts, Helsinki) a finn nemzeti zene megteremtéséről tartott előadást. Heikkinen szerint a nemzeti zene koncepciója ma már igencsak furcsán hangzik, de a 19. században még teljesen normálisnak számított. A zene klasszifikálásában a 18-19. század során fontos változás történt: a földrajz helyett az eredet kezdett számítani (pl. a skót zene 1725-ben még Skóciában működő olasz zeneszerzők műveit is tartalmazza, de később ezeket már nem tartották skótnak a szerzők származása miatt). Ezzel egy időben megjelent a mesterséges zene (azaz a komponált zene) és a természetes zene (azaz a nép művészi önkifejezése) közötti ellentét. Ez a herderi elképelés jelentkezett a 19. század közepi Finnországban is. Finnországban a 19. század végéig, tehát Sibelius munkásságáig bizonytalan volt, hogy létezik-e egyáltalán finn zene.

Az MTA BTK Művészettörténeti Intézet tudományos munkatársa, Papp Gábor a magyar nemzeti építészet változó koncepciót mutatta be. A nemzeti építészet koncepciója a 19. sz. első felében jelenik meg markánsan, ekkor a herderi nemzetfelfogás alapján a nemzet építészetét a nemzeti szellemből, karakterből vezetik le. A század közepén felismerik, hogy saját magyar építőművészet híján külföldről kell a mintát kölcsönözni. Henszlmann Imre szerint erre a gótika a legalkalmasabb, mert a magyar nemzet aranykora a középkorra esett. Feszl Frigyes és más építészek vele szemben inkább a bizánci stílust preferálták. Ezek a viták más közép-európai országokban is lezajlottak: Csehországban a bizánci stílus versenyzett a reneszánsszal és a barokkal, Horvátországban pedig a román a gótikával. A század végén az építészeti diskurzus visszatért az 1840-es évek romantikus elképzeléséhez, a népi szellemből táplálkozó, eredeti épületek alkotásához. Ennek legjobb példája Lechner Ödön, akinek az épületei a magyar iparművészetből táplálkoztak.

A jyväskylä-i művészettörténész, Annika Waenerberg két művészi alkotást, Eero Järnefelt Téli tájkép a Pielisjärvi tóról (1899) c. képét, ill. Emil Cedercreutz A szegény országért, az egyetlenért, amelyet szeretek. Finnország pillanata (1907) c. szobrát vetette össze. A művek kontextusáról szólva Waenerberg elsőként azt elemezte, hogy a 19. század közepén a finn nemzeti mozgalom meg kívánta teremteni a finn nemzeti művészetet, intézményeit és a közönségét. Ez a törekvés gyakorlatilag a semmiből jött, mert előtte csak kevés (svéd) arisztokrata és egyházi művészet létezett, a parasztok leginkább textilművészetet és fafaragást űztek, azt is csak dekoratív célokra, azaz nem a műalkotásért magáért. Järnefelt szintetizáló tájképei lettek a 19. sz. végére a finn nemzeti tájat legjobban ábrázoló képek, amelyek a finn táj érintetlenségét, ősiségét ragadták meg. Emil Cedercreutz szobra viszont nem lett a nemzet metaforája Finnországban (bár egyértelműen annak szánta), mert a nőalakja nem illett bele a nemzeti testről szóló diskurzusba.

Az MTA BTK Történettudományi Intézetét képviselő Varga Bálint előadása a kalandozó magyarok változó megítélését járta körül. A felvilágosodás képviselői a kalandozó magyarokat fejletlen barbároknak tartották, akik egyértelműen alacsonyabb kulturális szinten álltak, mint a korabeli keresztény társadalmak. A romantikus történészek, mindenekelőtt Horváth Mihály, azonban a 10. századi magyar társadalomban egyfajta primitív demokráciát láttak, és ezt a korabeli keresztény államok zsarnokságával vetették össze, részben felmentve a magyarokat a barbaritás vádja alól. A századvég kritikus történészei azonban ismét negatív hangnemben szóltak a kalandozó magyarokról, mert számukra már az államépítés lett a legfontosabb momentum a szabadság helyett.

Mikos Éva, az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének munkatársa a néprajz politikai felhasználásáról tartott előadást. Referátumában reflektált a Horthy-korszak Gyöngyösbokréta-mozgalmára és a kommunista időszakban megjelent néptánc-mozgalomra is. Mikos szerint a folklór eleve csak kis közösségek szintjén értelmezhető jelenség, ezért minden olyan törekvés, ami nemzeti szintű folklórt akar létrehozni, hamis.

Török Zsuzsa az MTA BTK Irodalomtudomány Intézetéből annak járt utána, hogy Arany János milyen előképekkel rendelkezett, amikor a harcos nő figuráját felhasználta verseiben (Szécsi Mária, Rozgonyiné). A magyar irodalmi hagyomány mellett skót balladák hatását mutatta ki, amelyek különösen népszerűek voltak a kora újkorban és a 19. század első felében.

A konferencia első napját a Jyväskylä-i Egyetem Hungarológia Tanszékének a professzora, Tuomo Lahdelma zárta. Lahdelma előadása arról szólt, hogy a svéd nyelvű irodalom hogyan diszkreditálódott a nemzeti irodalmat kereső Finnországban. Ezért a svédül író Johan Ludvig Runeberg helyett a 20. század elején a finnül író Aleksis Kivi lett a finn nemzeti irodalmi kánon első számú alakja.

A konferencia második napján Bollók Ádám az MTA Régészeti Intézetéből a honfoglaló magyarok anyagi kultúrájának és rokonságának a változó interpretációjával foglalkozott. A benepusztai lelet 1834-es megtalálásától kezdve Bollók azt vezette le, hogy a magyar régészek generációi hogyan konstruálták meg az etnikai folytonosság illúzióját a régészeti anyagon keresztül.

A Jyväskylä-i Egyetemen muzeológiát oktató Janne Vilkuna a finn nemzeti múzeumok és tudós társaságok létrejöttét vizsgálta meg. Kimutatta a finnországi múzeumokon a svéd kulturális hatást.

A turkui Elina Sopo ellenben az orosz hatásra vezette vissza a 19. századi finnországi múzeumok keletkezését. Megállapította, hogy az orosz kormány a svéd kulturális befolyás visszaszorítása miatt támogatta a finn kultúra megjelenését és kiállítását.

A konferenciát záró beszélgetés során Anssi Halmesvirta az előadások tapasztalatait összegezve kifejtette: úgy állították be magukat a nemzeti értelmiségiek mint a nemzeti géniusz kifejeződései. A nemzethalál-vízió is egyaránt megjelent a finn és a magyar nemzetépítésben, amit elkerülendő a nemzeti géniusz kifejeződését kell az értelmiség szerint elősegíteni. A társadalom nemzeti nevelése is fontossá lett ebben a korszakban: a nemzeti szellemű társadalom lett a nemzeti művészet fogyasztója és finanszírozója. Gyáni Gábor a konferencia során elhangzott előadások közös pontjait jelölte ki: a birodalmi keretek és a nacionalizmus dinamikája, a finneknek és magyaroknak birodalom-, ill. szeparatizmus-ellenesség egyaránt jellemző vonása. Arra következtetett végül, hogy a két nacionalizmus sokban hasonlít egymásra dacára annak ellenére, hogy markáns helyi sajátosságok is fellelhetők bennük.

A konferencia zárásaként a résztvevők a Serlachius Művészeti Múzeumban a finn nemzeti festészet legfontosabb alkotóinak a képeit és szobrait megtekintve első kézből szerezhettek tapasztalatokat a nemzeti művészet koncepcionális változásairól.