Az Öreg-tó partján fekvő tatai vár leglátványosabb középkori épületeink közé tartozik. Az erődítmény egy része megtekinthető, azonban néhány helyiségébe csak kivételes alkalmakkor, vagy soha nem térhet be a látogató. Ez utóbbiak közé tartozik az épület középkori pincéje is. Az onnan előkerült gazdag késő középkori leletanyag feldolgozása részét képezi Kovács Bianka Gina készülő doktori disszertációjának. A BTK Régészeti Intézet fiatal kutatója a tatai vár történetének bemutatása mellett azt is ismerteti, hogy miként bukkantak rá a pincére a régészek, milyen tárgyakat találtak ott, miért temették be egykor a pincét, és ma miért nem látogatható.
A tatai vár. Fotó:Civertan, Wikimedia Commons.
A tatai vár története
Tata és környéke a 14. század folyamán a Toldiból is ismert Lackfi család tulajdonába került. Egyelőre vitatott, hogy ebben az időben állhatott-e már valamilyen épület a vár mostani helyén. A területet 1397-ben szerezte meg Zsigmond király, mivel a Lackfiak ellen felségárulási per indult. Ezután épült fel a négy saroktornyos vár, melyben Zsigmond 1409-től kezdve sokat tartózkodott. A király elsősorban a Vértesben és Gerecsében zajló vadászatai alkalmával szállt meg az épületben, de gyakran külföldi követeket is fogadott itt. A vártól délre elterülő tó első ismert szabályozása és halastóként való használata is Zsigmondhoz köthető.
A 15. század közepén mintegy 50 évig a Rozgonyi család zálogába került az épület és a hozzá tartozó birtok. Zálogjoguk 1472-ben szűnt meg, így Mátyás királyé lett a vár, aki szintén többször meglátogatta (ún. mellékrezidenciaként használta), illetve jelentősebb felújítást is végzett az épületen. Mátyás halála után Corvin János, majd II. Ulászló király kezébe került a vár. Utóbbihoz köthetők az épület reneszánsz építészeti elemei. A vár és a környező települések fontosságát jelzi, hogy itt tartották az 1510-es országgyűlést. Ez az időszak – a 15. század és a 16. század eleje – tekinthető a vár és a mellette fekvő két mezőváros, Ótata és Újtata virágkorának.
A tatai vár periodizált alaprajza. Az ásatási dokumentációk alapján készítette: Gillich Olivér.
Az 1526 utáni zavaros időkben gyakran váltott gazdát a vár. A törökök először 1529-ben foglalták el, de rögtön át is adták vazallusuknak, Szapolyai Jánosnak. Az 1543-as hadjárat során a törökök sorra vették be a környék kis várait. Ekkor Tatát a helyőrsége harc nélkül feladta. A források szerint a törökök jelentősen megrongálták, majd elhagyták az épületet.
A védelmi szempontból elavult vár megerősítését az 1550-es években kezdték meg a rondella építésével, majd ezt követően sorra megépültek a külső vár sarkain elhelyezkedő bástyák, az utolsó az 1580-es években. De ettől még nem lett jól védhető, már csak az elhelyezkedése miatt sem volt alkalmas rá, hogy jelentős erőddé alakítsák (a környező magaslatokról támadható volt). Így később is gyakran váltott gazdát a török időkben. A háborús időszak után az Esterházy családé lett a terület, akik több alkalommal is átépítették a közben romossá vált épületet.
A vár rekonstruált metszete (a pince nyíllal jelölve). Készítette: Pazirik Kft. Forrás: Buzás 2010, 19. kép.
A vár régészeti feltárása
A vár régészeti feltárása 1965 és 1972 között zajlott Szatmári Sarolta vezetésével. Ennek során 1967-ben olyan dologra bukkantak a régészek, melyre nem számítottak. A négy saroktornyos belsővár észak-nyugati szárnya alatt egy középkori pince került elő.
Először a déli oldalon levezető lépcsőt találták meg, majd több mint egy méter mélységben középkori kályhacsempe töredékekre lettek figyelmesek.
Hamarosan kiderült, hogy a pincét valamiért betemették a középkor végén, és tele van késő középkori tárgyakkal, melyek bepillantást engednek a vár török időszak előtti életébe.
A feltárás során egy kb. 5x22 méteres pince bontakozott ki: a lépcsők egy előterébe vezettek, melytől északra egy nagyobb, dongaboltozattal fedett tér helyezkedett el. A pince alja az egykori felszíntől számolva kb. 4 méter mélyen volt, melyet több szakaszon a természetes sziklába való faragással alakítottak ki.
A helyiség feltárását nehezítette, hogy kb. 220 cm mélységben feltört a víz, amelyet ezután folyamatosan szivattyúzni kellett, hogy a munkálatok tovább folyhassanak.
A pincében feltárása (a feltörő víz nyíllal jelölve). Forrás: Kuny Domokos Múzeum Adattára.
A pince leletanyaga
A több ezer töredékből álló leletanyag a késő középkori várbeli élet mindennapi tárgyaiból áll. A pince alján lévő víznek köszönhetően több falelet is épségben megmaradt. A magyarországi talajok túlságosan savasak ahhoz, hogy olyan szerves anyagok megőrződjenek benne, mint amilyen a fa, így szerencsés körülmények kellenek ahhoz (pl. folyamatosan vizes talaj), hogy a fából készült tárgyak megmaradjanak az utókor számára. A tatai pincében természetesen elsősorban hordómaradványokat találtak, de néhány más falelet is volt (pl. fakanál, gyalu). Fémlelet nagyon kevés került elő, de szintén a hordókhoz kapcsolódik két bronzból készült hordócsap.
Faleletek és hordócsapok a pincéből. Fotó: Varga Edit és Kovács Bianka Gina.
A leletek többségét kerámiatöredék alkották, ahogy ez más középkori anyagoknál is jellemző. Ezeknél már egyértelműen megfigyelhető, hogy nem csak olyan tárgyak voltak a pincében, amelyek használatából adódóan odaillenek.
A leglátványosabb csoportot a kályhacsempék alkotják. A késő középkori várak fűtését gyakran kályhákkal oldották meg. Kialakításuk során általában igyekeztek, hogy ne csak funkciójukat lássák el, hanem díszéül is szolgáljanak a fűtendő helyiségnek.
Így a 15. században királyi és főúri környezetben a figurákkal, építészeti elemekkel, geometrikus vagy növényi mintákkal díszített, mázzal színessé tett kályhacsempékből rakott kályhák voltak divatosak. Ilyenek töredékei kerültek elő a tatai vár pincéjében is (pl. ún. lovagalakos kályha darabjai), melyek alapján elképzelhetők az egykori királyi vár termeiben álló díszes fűtőalkalmatosságok.
A korabeli konyha világába nyújt bepillantást a rengeteg fazéktöredék. A középkorban is az egyik legfontosabb főzőedény a fazék volt, de az akkori fazekak kissé máshogy néztek ki, mint azok, melyeket ma használunk: általában nem volt még fülük, és jóval hosszúkásabb formájúak voltak mai társaiknál. A legfontosabb különbség persze az, hogy nem fémből, hanem agyagból készültek. A környék fazekasai által készített, sárga színű fazekakon kívül a pincében számos szürke színű is előkerült. Ezeknek az anyagába készítésük során grafitot kevertek, ami javította az edény hővezető képességét. Ennek is köszönhető kedveltségük, hiszen így gyorsabban felforrt, megfőtt bennük a víz vagy az étel. Mivel a magyar területeken nem volt grafitlelőhely, így ezen edények többsége nyugatról, a mai Ausztria területéről érkezhetett a várba.
Fazekak a várból. Fotó: Kovács Bianka Gina.
A pincében a főzőedényeken kívül olyan kerámiákat is találtak, melyek egykor a terített asztal részét képezték. Ezek közül a legnagyobb változatosság a poharaknál volt megfigyelhető, ahol a helyi gyártású, egyszerűbb darabokon kívül szintén megjelentek import edények is. Míg a morvaországi Lošticéhez köthető poharak szélesebb körben is elterjedtek az országban, a német és osztrák területek termékei (pl. Siegburg, Enns) csak a legrangosabbak asztalain jelentek meg.
Poharak a pincéből. Fotó: Kovács Bianka Gina.
A fentiekből látszik, hogy a tatai pincéből nem csak a funkciójából adódó leletek kerültek elő, hanem számos, a várbeli élet más területeit is lefedő tárgyat hozott felszínre az ásatás. Bár a leletek között szép számban megjelentek helyi termékek is, egyes import darabok a királyi udvar gazdagságát jelzik.
Miért temették be egykor a pincét, és miért nem látogatható?
Az első kérdésre a válasz nem is olyan egyszerű. A leletanyag változatossága alapján úgy tűnik, hogy valamelyik 16. századi ostrom után a pincébe hordhatták be a keletkezett törmeléket. De mi értelme volt betemetni egy pincét? Megtalálása után úgy tervezték, hogy a helyiség kiállítótérül fog majd szolgálni a várban működő múzeumban. Azonban a fent említett víz, mely a pince aljának feltárását nehezítette, a kiszivattyúzása után is mindig újratermelődött a helyiségben. A vizet bevizsgáltatták, és kiderült, hogy talajvízről van szó. A pince alján megmaradt fatárgyak arra utalnak, hogy ez a víz a betemetés óta folyamatosan jelen lehetett a helyiségben. Valószínűnek tartom, hogy a 16. századi védelmi építkezéseknek köszönhetően valamikor a század folyamán jelentősen megemelkedhetett a talajvíz szintje a vár területén, melynek során a pince használhatatlan lett. Így a benne lévő elázott hordókat bent hagyták, és oda tüntették el (legalábbis részben) valamelyik ostrom után a keletkezett törmeléket. A másik kérdésre jóval egyszerűbb a válasz: mivel a talajvíz szintje azóta is ugyanolyan magas, így a pince látogatása nem megoldható, feltárása után visszatemették. Azonban az onnan előkerült leletek alapvető darabjai a Kuny Domokos Múzeum gyűjteményének, és fontos információforrásnak számítanak középkori kultúránk tanulmányozásához.
Kovács Bianka Gina
A leletek a tatai Kuny Domokos Múzeum gyűjteményében találhatóak, a képek a múzeum engedélyével készültek és kerültek fel az oldalra.
Válogatott irodalom
B. Szatmári Sarolta: A tatai vár feltárása. Műemlékvédelem 15/2 (1971), 76-80.
B. Szatmári Sarolta: Előzetes jelentés a tatai várásatásáról. Archaeologiai Értesítő 101 (1974), 45-54.
Gillich Olivér: A tatai vár építéstörténete. Castrum 22 (2019/1-2), 53-78.
Szatmári-Bíró, Charlotte: Städtisches Leben im Spätmittelalter am Beispiel des Marktfleckens Tata/Totis. In: Küchnel, Harry (Hrsg.): Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 1977. 37-50.
Szatmári Sarolta: Tata története a honfoglalástól 1526-ig. In: Bíró Endre (szerk.): Tata története I. Az őskortól 1727-ig. Tata, 1979. 135-184.
Szatmári Sarolta: Kályhacsempék a tatai várból I. Komárom Megyei Múzeumok Közleményei 2 (1986), 77-92.
Szatmári Sarolta: Kályhacsempék a tatai várból II. Komárom Megyei Múzeumok Közleményei 3 (1989), 5-14.
Kovács Bianka Gina a BTK Régészeti Intézet Honfoglalás kori, középkori és kora újkori régészeti témacsoportjának tudományos segédmunkatársa (fiatal kutatói ösztöndíjas). Kutatási területe elsősorban a késő középkori anyagi kultúra. Készülő doktori disszertációjában a késő középkori kerámialeletekkel foglalkozik.
Válogatott publikációi:
Von der ungarischen Königsburg zur osmanischen Grenzbefestigung – die Burg Gesztes. Burgen und Schlösser (4/2014), 233-241.
Királyi vadászkastélyból török határvár – a gesztesi vár. In: Kósa Pál (szerk.): Várak, kastélyok, templomok. 2016. 110-113.
Adatok Tata középkori településtörténetéhez – Feltárás Tata, Kossuth tér 16. szám alatt. In: Ringer István (szerk.): Fiatal Középkoros Régészek VIII. Konferenciájának tanulmánykötete. Sátoraljaújhely, 2018. 29-50.
