+36 1 224 6700    titkarsag@btk.mta.hu

A honi zsidóság körében a 19. század utolsó éveitől fokozatosan megnőtt azoknak a száma, akik felekezetüket elhagyva áttértek valamelyik keresztény vallásra. Az 1910-ben 911 227 főt számláló zsidó népességhez viszonyítva az 1896 és 1917 között regisztrált 10 035 „kikeresztelkedés” jelentéktelennek tűnhet ugyan, a századforduló éveiben mégis gyakran tárgyalt témává vált – így persze a korabeli viccekben is megjelent.

Miként látták és láttatták e viccek a kitérések okát és eredményét? Erre a kérdésre válaszol Konrád Miklós, a BTK Történettudományi Intézetének munkatársa.


A 19-20. századfordulójának Budapestjén a kálvinista köznemesi családból származó Eötvös Károly rendszerint az Abbázia kávéházban töltötte estéit. Az 1883-as tiszaeszlári per védőügyvédjeként országos hírnevet szerzett politikus saját törzsasztallal rendelkezett a kávéházban. A „vajda” körül, amiként hívták, sokan legyeskedtek, köztük egy zsidó fiatalember, aki egy nap azzal a bejelentéssel érkezett a kávéházba, hogy kikeresztelkedett. Kérdésére, vajon Eötvös mit gondolt erről, utóbbi foghegyről annyit felelt:

„Bánja is a tenger, ha beléköpnek.”

Konrad kep Abbazia kavehazAbbázia kávéház. (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Képeslapgyűjtemény)

A történet több kérdést is felvet. Mindenekelőtt azt, vajon a Pesti Napló „Tarka rovat”-ában 1907-ben megírt eset valóban megtörtént-e? Mivel erről semmi bizonyosat nem tudunk, a történet műfaji besorolásával is bajban vagyunk. Mivel is van dolgunk? Egy netán kiszínezett, mégis valóság alapú anekdotával? Avagy merő kitalációval, anekdotának álcázott viccel? Ki lehetett továbbá a szerző? Ezt sem tudjuk. A rovatban közölt, általában fővárosi pletykaként bemutatott humoros történeteket senki sem szignálta.

A probléma általános. Amiként nincs információnk arról, hogy ki jegyezte le a Pesti Napló humorrovatának történeteit, úgy a kor legolvasottabb élclapjában, az 1868-tól megjelenő Borsszem Jankóban az évtizedek során közölt több ezer vicc szerzőinek a zömét sem ismerjük. A problémát az sem oldja fel, ha egy vicc szerzője azonosítható, hiszen nem tudhatjuk, vajon azt valóban ő találta-e ki. Kételyünkön nem változtat az sem, ha bizonyosságot szerzünk arról, hogy a vicc kinek a tollából jelent meg először nyomtatásban. A vicc ugyanis szóbeli műfaj. A Magyarországon ismert „zsidó viccek” többsége (legalábbis) közép-európai volt. A viccek vándoroltak, vándorlás közben alakultak. Egyszemélyes szerzőjük kiléte, ha volt is ilyen, ugyanolyan megállapíthatatlan, mint a népmeséké.

Az áttérését Eötvös Károlynak bejelentő fiatalember története abból a szempontból is adekvát kezdés, hogy bár közvetetten, mégis egyértelműen közvetíti a korabeli társadalom általánosan osztott meggyőződését, miszerint a megkeresztelkedő zsidók nem azért tértek át, mert megbizonyosodtak abban, hogy Jézus személyében eljött a Megváltó. A tény, hogy vallásváltását a fiatalember sietett elújságolni kávéházi ismerőseinek, ugyanis önmagában is arra utal, hogy ezt maga sem vallásos meggyőződésből fakadó, spirituális útkeresését nyugvópontra juttató megtérésként élte át.

Konrad kep cimlapRészlet a Borsszem Jankó 1894. december 2-i számából

A kitérés okaira fókuszáló viccek szembetűnő sajátossága, hogy szinte kizárólag a vallásváltás hitbeli őszintétlenségét figurázták ki, ám azzal nem foglalkoztak, vajon a vallási meggyőződés nélkül áttérő zsidók e lépésre mégis milyen okból szánták rá magukat.

Ami a vallási meggyőződés hiányát illeti, ezt a Borsszem Jankó által az 1882-es évre kiadott naptár „Simi, a konvertita” című vicce egy „zsidós” kinézetű diákkal példázta, aki hittanórán a katolikus pap kérdésére, miszerint tudja-e, hogy az Üdvözítő az emberiségért halt meg, azt feleli: azt se tudta, hogy beteg volt…

Egy, a Pesti Hírlap szerkesztőségéhez 1893-ban intézett levélre, amelynek szerzője azon morfondírozott, vajon kitérjen-e, a „szerkesztői üzenetek” írója válasz gyanánt egy viccel szolgált. Három megkeresztelkedett zsidó meséli egymásnak, hogy ki miért tért át. Az egyik azért váltott vallást, hogy elvehessen egy keresztény lányt, a másik, hogy megkapja tanári kinevezését. A harmadik azonban azt állítja, ő bizony vallásos meggyőződésből lett keresztény. Mire az első kettő letromfolja: „Mondj ilyet egy gójnak (kereszténynek), de ne nekünk.” A szerkesztő által „lipótvárosiként”, vagyis a pesti zsidó nagypolgárság szüleményeként bemutatott adoma valójában a közép-európai zsidó kultúrkör klasszikus, számtalan változatban ismert vicce, amely több zsidó viccgyűjteményben megjelent, így Yehoshua Hana Ravnitzki Yidishe vitsn (Zsidó viccek) című jiddis nyelvű, New Yorkban 1921/22-ben megjelent gyűjteményében.

Szintén klasszikus a frissen katolikussá lett, ám ennek dacára pénteken jóízűen libát fogyasztó konvertitáról szóló vicc, aki a böjt megszegése miatt őt megrovó papnak kijelenti: amit eszik, az nem is liba, hanem hal – éppen annyira hal, amennyire ő katolikus. A Pesti Naplóban 1908-ban olvasható vicc 1912-ben a Bródy Miksa, Tábori Kornél és Szomaházy István által jegyzett Börzehumor című könyvecskében is megjelent. Emellett szintén megtalálható külföldi viccgyűjteményekben, így Avraham Alter Druyanov A viccek és szellemességek könyve címmel héberül Tel Avivban 1980-ban megjelent háromkötetes műben, ahol egyébként német zsidó viccként szerepel.

A kitérés okára vonatkozó viccek között további két, az őszintétlen áttérés illusztrációjának tekinthető motívum merült fel. Az egyik arra élezte ki a csattanót, hogy a zsidót a legjelentéktelenebb indok is könnyűszerrel a keresztvíz alá hajthatja. Kubán Endre Kósere snókesz. Zsidó adómák címmel 1912-ben megjelent gyűjteményben a „falusi zsidó” elmegy a gazdához, hogy visszakérje tőle a pénzét, mire az kijelenti: „Zsidónak nem fizetek!” Erre a zsidó: „Jól van, gazda uram, egy óra múlva visszatérek, mint református.” Túl azon, hogy a vallásváltás ennél természetesen hosszabb időt vett igénybe, a vicc érdekessége annak teljes irrealitása. Ha az 1900-as években előfordulhatott, hogy egyes zsidók nyomós ok nélkül is a társadalmi érvényesülés szempontjából kedvezőbb keresztény vallás felvétele mellett döntöttek, ezek között falusi zsidók biztos nem akadtak.

A másik motívum a keresztény vallások közötti választás úgyszintén pragmatikus jellegének a kihangsúlyozása volt. A régi nemesi családból származó Gracza György által A nevető Magyarország címen 1901-ben összeállított adomagyűjteményben „Simele” azzal indokolja protestáns hitre térését „Lébelének”, hogy katolikus nem akart lenni, „mert ottond már nodjon sok a zsidó”.

konrad borzehumorKép forrása: antikvarium.hu

A viccek szerint tehát akármiért is keresztelkedtek ki a zsidók, ezt nem vallásos hitből tették. De mi történt az áttérés után? A keresztény teológia szerint a keresztség szentségének felvétele spirituális újjászületést jelentett. Ezzel szemben a vicceknek – az egyéb forrásokkal egyébként egybehangzó – üzenete szerint az áttért zsidókat a társadalom nem tekintette igazán keresztényeknek, inkább olyan zsidóknak, akik áttértek. „A zsidó zsidó marad még akkor is, ha keresztvízre tartják”, vezette be kissé didaktikusan a Független Magyarország 1904. április 6-i száma a következő adomát: miután a zsidó földbirtokos a keresztelkedési szertartást követően elhagyta a templomot, a borravalóra kíváncsi sekrestyés odasúgta a templom bejárata előtt várakozó harangozónak: „Te, mennyit adott a zsidó?”

Arra nézve, hogy a korabeli társadalomba milyen mélyen beágyazódott a vélekedés, miszerint a zsidó képtelen mássá vedleni, így igaz kereszténnyé sem válhat, jelzésértékű, hogy még a katolikus közönség számára kiadott kiadványokban is megjelent. A Szent Missziók Gondnoksága által tervbe vett árvaház javára Adomák és veszemék címmel 1903-ban kiadott könyvecskék egyikében egy zsidó azt kéri a keresztelő paptól, hogy a régi nevével azonos kezdőbetűjű keresztnevet adjon neki, „hogy a pecsétnyomó gyűrűmet jövőre is használhassam”. Kérdés, vajon a katolikus kiadvány szerkesztője belegondolt abba, milyen üzenetet közvetít olvasói felé egy, a keresztség transzformatív erejét – legalábbis a zsidók esetében – tagadó viccel.

A nézet, miszerint „a zsidó” nem vetkőztethető ki „zsidóságából”, a tiszteletreméltó liberális Pesti Napló humoros rovatában is visszaköszönt. A napilapban 1907-ben megjelent, néhány évvel később a már említett Börzehumor című kötetben újraközölt vicc így hangzott:

„Csöndes beszélgetés a börze előtt.
Egy úr: Hallotta? A főnököm…
A másik: Mit csinált?
Az egyik: Kikeresztelkedett.
(Hosszú szünet.)
Az egyik: És a felesége, meg a két gyermeke is kikeresztelkedett. Mind kikeresztelkedtek, az egész család.
(Hosszú szünet.)
A másik (csöndesen): Igazi zsidó tempó.”

Mi értelme elhagyni a zsidó vallást, ha a kikeresztelkedett zsidót nem tekintik másnak, mint olyan zsidónak, aki kikeresztelkedett? A vallásváltás ellen szavukat felemelő rabbik és felekezeti sajtóorgánumok érvelésüket éppen a kitérés hiábavalóságának a hangsúlyozására alapozták. E hiábavalóságot és a zsidó testi másság legláthatóbbnak vélt jelét a cionizmus egyik előfutára, a német szocialista Moses Hess már 1862-ben megjelent Róma és Jeruzsálem című könyvében összekötötte. Amint írta Hess, a keresztvíz nem védelmezi a zsidókat a németek gyűlöletétől, hiszen „a zsidó orrokat nem lehet megreformálni”.

A gondolat immár viccformában a Borsszem Jankó 1894-es évfolyamában is felbukkant:

„Sime Fleckseif. – Mit holok? Te kikürüsztülküdtél tigedet?
Smáje Fensterglas. – Igenis, kikürüsztülküdtem engimet.
S. FI. – És mi indította tigedet ere о barzasztú lépésre rá?
Sm. FI. – Hát о ... mekjűzűdés!
S. FI. – Hm! De őzért zsidú faksz te morodni tavápra is. Én esztet о te oradrul alvasok le.”

Konrad kep Borsszem Janko 1894. dec. 2. page 001Részlet a Borsszem Jankó 1894. december 2-i számából

Tizenegy évvel később a Heltai Jenő szerkesztésében megjelenő Fidibusz című élclap ennél tömörebben fogalmazott:

„– Kikeresztelkedni? Minek?
– Kérlek, az emberek elfelejtik, Isten megbocsát…
– De az orr megmarad!”

Feltételezhető, hogy a kelet-európai zsidóság körében játszódó, már a 19. század elején-közepén lejegyzett adomák jórésze zsidók agyából pattant ki. Ám a századfordulón közszájon forgó, nagyvárosi környezetben játszódó, zsidó vallású vagy származású bankárokat, művészeket, bohémeket felvonultató viccek esetében ki tudná ezt legalább relatív bizonyossággal megállapítani? Ha pedig erre nem vagyunk képesek – márpedig nem vagyunk – akkor semmi értelme a feltételezett „zsidó humor” kapcsán és a „zsidó vicceket” alapul véve bármiféle mélyenszántó fejtegetésekbe bocsátkozni a „zsidó pszichéről”, vagy az „asszimiláns zsidó” lelkivilágáról, ahogy ezt Sigmund Freud óta immár több mint egy évszázada oly sokan tették. A korabeli viccekről legfeljebb annyit feltételezhetünk okkal, hogy a legáltalánosabb vélekedéseket, legelterjedtebb nézeteket rögzítették és tükrözték – ha görbe tükörben is.

Konrád Miklós

Konrad MiklosKonrád Miklós a BTK Történettudományi Intézet Újkori témacsoportjának tudományos munkatársa. Kutatási területe a magyarországi zsidóság a hosszú 19. században.

Legfontosabb publikációi:

Zsidóságon innen és túl. Zsidók vallásváltása Magyarországon a reformkortól az első világháborúig. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014.
“Hungarian Expectations and Jewish Self-Definitions, 1840–1914,” in Modern Jewish Scholarship in Hungary: The ‘Science of Judaism’ between East and West, ed. Tamás Turán – Carsten Wilke. Berlin – Boston, De Gruyter, 2016, 329–348.
A galíciai zsidó bevándorlás mítosza. Századok, 152. évf. 2018. 1. sz. 31–60.

Teljes publikációs jegyzéke itt elérhető.

Kapcsolat

Cím

1097 Budapest
Tóth Kálmán utca 4.

Telefon

+36 1 224 6700

E-mail

titkarsag@btk.mta.hu