+36 1 224 6700    titkarsag@btk.mta.hu

925 éve, 1095. július 29-én hunyt el a régi Magyarország egyik legkedveltebb szentje, Szent László király, aki kegyessége és katonai erényei mellett rendkívül sikeres uralkodó is volt. Bár a termékeny néphagyomány és a szenttisztelet írásos emlékei nem mondanak ellent a Szent Lászlóra vonatkozó egykorú forrásoknak, ám némileg elfedik az uralkodó valódi alakját. Éppen ezért különösen értékes az a Szent László által fogalmazott levél, amelynek olvasása közben Szent László jellemét és politikai célkitűzéseit is jobban megérthetjük. Bácsatyai Dániel, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa Szent László levelét, az első korunkra maradt magyar szerzőtől származó magánlevelet mutatja be.


Szent Laszlo 6A középkori Magyar Királyság alattvalóinak szívéhez királyaink közül kétségtelenül Szent László állt a legközelebb. Az ország lakói – az Anjou-kortól kezdve egészen a 17. század elejéig – nem csak a pénzérméken találkozhattak nap mint nap a talpig fegyverbe öltözött harcos uralkodó alakjával, hanem a templomok freskóin is, különösen, ha olyan távoli, határmenti vidékeken éltek, mint Sáros, a Szepesség vagy éppen a Székelyföld.

Népszerűségét aligha a szentté avatására (1192) íródott legendának köszönhette. Sokat mondó, hogy a szakrális terekben legtöbbször megfestett jelenetsor (viaskodás a pogány vitézzel, a magyar leány kiszabadítása) számos kereszténységtől idegen elemet hordoz és teljességgel hiányzik a lovagszent legendájából. A párviadalról csak középkori krónikánk profánabb elbeszélései közt olvashatunk.

A László-legenda ikonszerű ábrázolása és a rendkívül termékeny néphagyomány elfedi a király valódi, történeti alakját.  Igaz azonban, hogy már a kortársak és a közvetlen utókor is különösen vallásos uralkodóként tekintett az államalapító elődjét szentté avattató László királyra. Az Imre-legenda szerint „az isteni vallást gyakorolta”, egy egykorú német forrás pedig „a könyörületesség cselekedeteivel teljes” uralkodóként emlékezik meg róla. Az első lengyel történetíró, a 12. század elején alkotó Anonymus Gallus egyenesen úgy fogalmaz, hogy „soha nem volt Magyarországnak ilyen királya, és már nem hoztak a földek annyi gyümölcsöt utána,” mint a „mind magas növésű, mind pedig kegyességben bővelkedő László” idejében.

Szent Laszlo 1A székelyderzsi templom Szent László falképciklusának részlete. Forrás: Wikipédia

Úgy tűnik, hogy Szent László király egyetlen fennmaradt saját megnyilatkozása megerősíti, miközben persze árnyalja is a hagyomány által megőrzött képet. Az első, korunkra maradt magyar magánlevél csak 1901-ben vált ismertté a hazai közönség számára. Felfedezője Fraknói Vilmos volt, aki a Monte Cassinó-i apátság levéltárában bukkant a dokumentum 12. századi másolatára. A címzett a Nursiai Szent Benedek által alapított nagytekintélyű monostor elöljárója, Oderisius apát, maga a levél pedig László és Oderisius levélváltásának egy darabja. A tartalmi jellemzők alapján 1091-re keltezhető irat annak köszönhette fennmaradását, hogy a magyar király jó előre megerősítette benne alattvalói Monte Cassino részére teendő esetleges adományait.

Szent Laszlo 2A Monte Cassinó-i apátság. Forrás: Mattis/ Wikimedia Commons

A királyi öntudatot – egyszerűséget és méltóságot – sugárzó szöveg meglepő élességgel világít be egy forrásszegény korszak homályába, jóllehet csak egyetlen pillanat erejéig. A dokumentum László uralkodásának három főbb motívumát is érinti: Horvátország meghódítását, a pogányok elleni harcot, valamint a pápasághoz és az ekkoriban még egységes nyugati szerzetességhez fűződő viszonyt.

Az uralkodó olyan őszinte vallomással, a hatalom természetének belátásáról tanúskodó szavakkal kezdi mondandóját, amelynek megfogalmazására kancelláriai írnok magától aligha vetemedett volna:

„Noha bűnös ember vagyok, mivel a földi méltóság gondját a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet előmozdítani, a te szentséged magaslatát mégsem hanyagoltam el.”

Világos, hogy valaminek a közepébe csöppentünk, a magyar király egy korábbi szemrehányásra ad komoly, ám mégis önérzetes választ. Így folytatja:

„Országom összes ájtatos zarándokaitól szorgosan tudakozódtam afelől, hogy te és az Isten szolgálatában alárendeltek mit műveltek. Ezért fájlaltam, hogy te az én országom állapota felől senkit sem kérdeztél ki, még közvetítő útján sem.”

A fentiek alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy Oderisius korábban korholó hangvételű levelet írt a magyar királynak, minden bizonnyal valami olyasmiért, amelyre „a földi méltóság gondja” kényszerítette Szent Lászlót. Vajon mi lehetett az az ügy, ami miatt Monte Cassino apátja – a római egyház bíborosa, a pápa legközelebbi munkatársainak egyike – megfeddte a magyar királyt?

Mielőtt erre választ adnánk, lássuk, hogy László miképpen próbálta leszerelni Oderisiust:

„Mivel azonban hiszem, hogy a barbár népeken nem egyszer csekély erővel kiküzdött győzelmeimet szent férfiak imádságainak köszönhetem, ezért – miképpen Szent Egyed közösségének levélben ajánlottam volt magamat – neked és Szent Benedek monostorának is, akiről tudom, hogy a szerzetesek atyja volt, ajánlom magam ezen levelem és káplánom, valamint vitézem, Sorinus által, akiket az apostoli Orbánhoz (tudniillik II. Orbán pápához) küldök. Tudd meg azt is, hogy Szent Egyed apátját Magyarország területén számos kedvezésben részesítettem, amelyekben, ha valamikor követeid engem felkeresnek, a rád vonatkozó jótétemények képét láthatod.”

A fenti sorok több szempontból is figyelemreméltóak. Hat évvel korábban, 1085-ben a korábban bő évtizedig Magyarország trónján ülő unokatestvér, Salamon felajánlotta Erdélyt a besenyőknek, ha visszasegítik a hatalomba. A besenyő vezér kötélnek állt, ám Ung és Borsova várainál Szent László megállította a pogányokat – a győzelemért most a nyugati szerzetesség két kiemelkedő központjának fejezte ki háláját. A magyar király számára természetesen Szent Egyed közössége, azaz a Rhône-torkolatánál fekvő Saint-Gilles apátsága volt a fontosabb, amelynek szerzetesei éppen a levél írásának évében, 1091-ben érkeztek a Magyar Királyságba, hogy a király jóvoltából Somogyváron monostort létesítsenek. Saint-Gilles környékét a 10. század elején a Dél-Franciaországban kalandozó magyarok pusztították, Szent László most innen hívott szerzeteseket. Régi rejtélye a magyar egyháztörténetnek, hogy miért éppen innen? Az egyik vélekedés szerint valamiféle súlyos bűn – talán a törvényesen megkoronázott Salamon félreállítása – terhelte a magyar király lelkiismeretét. Úgy tartották ugyanis, hogy Szent Egyed olyan vétkekért is bűnbocsánatot tud kieszközölni, amelyeket a hívek még meggyónni sem mernének.   

Szent Laszlo 3Saint-Gilles apátsága. Forrás: GeorgesdiMaio/ Wikimedia Commons

A másik, vonzóbb elmélet szerint László fiúörökösre vágyott (amely végül nem adatott meg neki), Szent Egyedet ugyanis a gyermekáldásért közbenjáró segítőszentként is ismerték. A magyar király unokatestvére, a fiúörökös hiánya miatt elkeseredett Władisław Herman lengyel fejedelem néhány évvel korábban ugyancsak Szent Egyed franciaországi monostorához fordult segítségért: más ajándékok mellett egy gyermekformájú aranyszobrot is Saint-Gilles-be küldött. Hamarosan megszületett a későbbi III. Boleszláv fejedelem, aki felnőtt fejjel Könyves Kálmán vendégeként Somogyvárra is elzarándokolt. A magyar király vonzódását Szent Egyedhez kézenfekvő az azonos élethelyzettel és azokkal a szoros szálakkal magyarázni, amelyek lengyel rokonaihoz fűzték: László lengyel földön született lengyel anyától, s fiatalsága idején Anonymus Gallus szerint „szokásaiban és életében teljesen lengyellé vált”.

Szent László levele még egy szempontból rendkívül értékes történeti felvilágosítással szolgál.

„Mivel Szlavóniát már majdnem egészen megszereztem – írja a magyar király a Monte Cassinó-i apátnak –, mintegy szomszéddal érintkezhetsz velünk.”

A levél tehát annak az 1091. évi hadjáratnak az idején kelt, amely megalapozta a Magyar és a Horvát Királyság több mint 800 éven át tartó közösségét. Miután a horvát trón Szent László sógorának és szövetségesének, a gyermektelen Zvonimirnak a halálával megüresedett, majd a Trpimir dinasztiából származó II. István is elhunyt (1090), a magyar király sereggel vonult Horvátország földjére.

„Nem kapzsiságból tett így – írja a Képes Krónika –, hanem mert a királyi jog szerint örökségként ez őt illette meg.”

A magyar király egy váratlan kun betörés miatt nem jutott túlzottan messze – Dalmácia meghódítása Könyves Kálmánra várt –, a levél alapján azonban bizonyos, hogy a tengerpart bizonyos részeit is fennhatósága alá vonta, máskülönben aligha írhatta volna Oderisiusnak, hogy „mintegy szomszéddal érintkezhet” László királlyal.

Szent Laszlo 5A gazdátlanná lett királyságra azonban egy másik fél is igényt formált: maga a pápaság. Zvonimir trónra kerülésének feltétele egykor az volt, hogy a Horvát Királyságnak Szent Péter hűbéresévé kellett lennie, így nem meglepő, hogy II. Orbán féltékenyen figyelte Szent László hadműveleteit. Éppen itt rejlik a válasz a fentebb feltett kérdésre: Oderisius apát minden valószínűség szerint azért feddte meg Szent Lászlót, mert a pápai hűbérnek tekintett Horvátországot magának hódította meg. A lépés szakításhoz vezetett a Szentszék és a magyar király között: a korábban következetesen a pápák pártján álló László most az ellentáborhoz, a német-római császárhoz közeledett.

Az utóbbi években felmerült, hogy élete alkonyán Szent László ismét szorosabbra fűzhette a köteléket a Szentszékkel, ám a gyanú alapjául szolgáló feltevés, miszerint ő kezdeményezte volna, hogy unokaöccse, a majdani Könyves Kálmán a pápaság támaszaként ismert normann Szicíliai Grófságból hozzon feleséget, nem fogadható el. 

Az első, szövegében is ismert Magyarországon írt magánlevélből egy olyan morálisan tudatos uralkodó képe bontakozik ki, aki számot vetett a hatalom természetével, amelynek gyakorlása szükségszerűen az üdvösség akadálya. A király ugyanakkor megfontolt diplomatának mutatkozik, aki nagylelkűséggel szereli le kritikusait. Nem utolsó sorban pedig ízig-vérig középkori uralkodónak bizonyul, aki a családi jussnak tekintett hódításról még Szent Péter utódja kedvéért sem hajlandó lemondani.

Bácsatyai Dániel


Bacsatyai DanielBácsatyai Dániel a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa.

Kutatási területe a 10–13. századi Magyarország politika- és művelődéstörténete, különös tekintettel a Magyar Királyság és Nyugat-Európa diplomáciai, kulturális és egyházi összeköttetéseire.

Főbb munkái:

Az egresi ciszterci monostor korai történetének kérdései. Századok 149 (2015) 263–299. 

A kalandozó hadjáratok nyugati kútfői. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Bp. 2017. 

Személyi összeköttetések a Curia Romana és a magyar egyház között a 13. század közepén: Pármai Albert és Báncsa István. Történelmi Szemle 60 (2018) 299–323. 

A Somogyvári formuláskönyv évkönyvei. Városi Levéltár és Kutatóintézet. Székesfehérvár 2019.

Teljes publikációs jegyzéke itt olvasható.