625 éve, 1395. május 17-én hunyt el Mária magyar királynő egy lovasbalesetben. A hírek szerint állapotosan egyedül kilovagolt a hegyekbe, ahol lováról leesve, világra hozta koraszülött gyermekét. Mire kísérői nyomára akadtak, anya és gyermeke egyaránt halott volt. A balesetről sajnos egyedül egy 15. század elején, 1419 előtt készült német krónika számol be, így még az sem biztos, hogy az események pontosan a fentiek szerint történtek – ami bizonyos: a királynő halála, és a tény, hogy a történtekre fájdalmasan korán került sor. A királynő még csak huszonnégy esztendős volt, amikor lovával felbukott a Vértes vadonában. Mária életét Csukovits Enikő, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója mutatja be.


Miközben életének egyes eseményeire éles fényt vet a történeti emlékezet, valójában még ma is keveset tudunk arról, milyen ember és milyen uralkodó is volt Anjou Mária, az első és egészen Mária Teréziáig egyetlen magyar királynő. Apja I. (Nagy) Lajos magyar és lengyel király, anyja a boszniai Kotromanić Erzsébet volt, felmenői közt a kontinens számos uralkodóházát megtalálhatjuk. A nápolyi Anjou-dinasztia magyar ágából származott. Az uralkodóházat Károly, Anjou és Provence grófja, IX. Lajos francia király öccse alapította, a magyarországi ágat az ő dédunokája, I. Károly, akit a magyar történeti munkák legtöbbször Károly Róbert néven említenek. Anjou-ágon tehát mindenekelőtt a francia királyokkal állt rokonságban, akik a dinasztikus családfát egészen Nagy Károlyig vezették vissza. A magyar Árpád-házzal való rokonságát Mária magyar királylánynak, Károly Róbert nagyanyjának köszönhette, a lengyel Piastokkal saját nagyanyja, Piast Erzsébet révén került rokonságba, de Mária anyja is rokonságban állt a Piast-házzal.

Maria Chronica Hungarorum 1Mária ábrázolása a Thuróczy-krónikában

Mária 1371-ben, szülei középső gyermekeként jött a világra. Nővére, az elsőszülött Katalin 1370 nyarán született, húga, Hedvig 1373-ban. A királyi párnak nem született fiú örököse, így Lajos élete utolsó éveiben mindent megtett a koronája alá tartozó országokban, hogy a leányági örökösödést elfogadtassa. A korban nem volt teljességgel elképzelhetetlen, hogy nő kerüljön egy ország trónjára – elég itt csak a nápolyi királynő, Johanna példájára utalni – a jelenség azonban nem számított természetesnek. Az 1370-es években a három magyar Anjou-királylány számított a legvonzóbb partinak Európa trónra vágyó, ám arra odahaza kevés eséllyel rendelkező hercegei szemében. Katalint 1374-ben apja V. Károly francia király másodszülött fiával, Lajossal jegyezte el, Máriát IV. Károly császár kisebbik fiának, Luxemburgi Zsigmondnak, Hedviget pedig az osztrák herceg fiának, Vilmosnak ígérte.

Luxemburgi Zsigmond

Katalin 1378-ban meghalt, halálával a magyar és lengyel trón várományosa Mária és vőlegénye, Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgróf lett. 1382-ben a már nagybeteg Lajos király véglegessé tette döntését, hogy mindkét országát Mária és Zsigmond örökölje, halálával azonban az események irányítása átkerült özvegye, Erzsébet királyné kezébe, aki a férjétől eltérő módon képzelte el a dinasztia és országai jövőjét.

1382. szeptember 17-én, az apja temetését követő napon Máriát magyar királlyá koronázták. Erzsébet királyné Zsigmondot látványosan kihagyta a koronázási szertartásból, és a későbbiekben is rendkívül ellenségesen viselkedett vele. Elmaradt a lengyelországi koronázás is, a lengyel bárók ugyanis kikötötték, hogy királyuk lakjon Krakkóban. Mivel Mária egyszerre nem lakhatott két helyen, a kérés teljesítése egyet jelentett a lengyel-magyar perszonálunió végével – a lengyel trónra végül kétévnyi huzavona után a kisebbik leány, Hedvig került. Ezzel a két királylány is elszakadt egymástól, Hedvig krakkói koronázása után többé nem is találkoztak.

Mária tizenegy évesen lett a Magyar Királyság uralkodója. Ettől kezdve az ő nevében keltek a királyi oklevelek, az ő trónon ülő, egészalakos képe került a felségpecsétekre, az ő nevében verték a magyar aranyforintokat és dénárokat. A kormányzás napi teendőit nem ő, hanem a nevében eljáró anyja, illetve Erzsébet bizalmasa, Garai Miklós nádor végezte, az uralkodás azonban Máriára is ruházott feladatokat, például királynőként személyesen neki kellett fogadnia az országba érkező követségeket.

Máriának el kellett hagynia játéktárgyait, hogy maga legyen játéktárggyá” – foglalta egyetlen mondatba helyzetét 19. századi életrajzírója, Márki Sándor.

Míg élete első tíz éve biztos és biztonságos keretek közt telt a visegrádi udvarban, trónra kerülése után zavaros és zaklatott időszak vette kezdetét. Uralkodása első hónapjaiban a királyi udvar a számára is jól ismert Budán időzött, 1383 tavaszától azonban anyjával szinte megállás nélkül úton voltak. Ezeket az utazásokat egyértelműen a politikai kényszer diktálta. Az „asszonyuralommal” szembeni ellenérzés vélhetőleg már uralkodása kezdetétől érzékelhető volt a nemesség körében, a királyné kiszámíthatatlan lépései azonban tovább rontottak a helyzeten. Még egy év sem telt el Lajos király halála után, amikor az ország déli részén, az Adria-tengerhez közeli Vránában kitört az első felkelés, amelyet a következő évben újabbak követtek. Ekkor már tekintélyes bárók is a felkelés útjára léptek, akik végül a sokasodó gondok miatt az alkalmatlannak tekintett Mária helyett új királyt hívtak meg az ország trónjára. A trónjelölt, Durazzói Károly, akit Magyarországon alacsony termete miatt Kis Károlyként emlegettek, rokonként 1365-ben került Lajos udvarába, itt nőtt fel, itt kapta első fontos tisztségeit, végül 1381-ben Lajos támogatásával lett nápolyi uralkodó, III. Károly néven.

1385 augusztusában Horváti Pál zágrábi püspök Nápolyba hajózott, hogy Kis Károlyt meghívja a magyar trónra. Utazásával egy időben Mária háttérbeszorított vőlegénye, Zsigmond sereggel tért vissza Magyarországra, és fegyverrel kényszerítette ki a frigyet Mária királynővel. Mária és Erzsébet uralma láthatóan az összeomlás felé haladt. A királynők helyzetük stabilizálása érdekében novemberben országgyűlést hívtak össze Budára, az országgyűlésre érkező nemesek azonban az „asszonyi iga” ellen foglaltak állást. 1385 decemberében Kis Károly bevonult Budára, Mária pedig a közvélemény nyomása kénytelen volt lemondani.

345px Elizabeth and Mary of Hungary at the tomb of Louis the Great

December 31-én Demeter esztergomi érsek Székesfehérvárott magyar királlyá koronázta Kis Károlyt. A krónikások által részletesen ismertetett esemény a 19. századi neves festőt, Liezen-Mayer Sándort is megihlette: az általa festett képen – miközben a templomtérben Kis Károly koronázása zajlik – Mária Lajos király sírjára borulva zokog, Erzsébet királyné pedig, mögötte állva már láthatóan a bosszúra gondol. A hagyomány szerint a szertartás alatt megváltozott a közhangulat.

Csodálatos dolog! Aki előbb még állítólag mindenkinek tetszett, úgy látszott, hogy senkinek sem tetszik, amikor az óhajtott célt elérte. Ugyanis a tömeg sajnálni kezdi a trónfosztott királynőket, a főembereket pedig, e gaztett szerzőit, láthatóan mardossa a belső lelkiismeretfurdalás. Ezért aztán nem volt vidám zajongás, sem dicsőítő ujjongás, ami egykor a koronázási ünnep menetét kísérni szokta.” – foglalta össze információit Thuróczy János.

A következő hetek látszólag egyetértésben teltek, Erzsébet királyné azonban titokban merényletet szervezett Károly ellen. 1386. február 7-én, egy levél ürügyén magához hívatta Kis Károlyt. A merénylő, Forgács Balázs Erzsébet jelenlétében támadt a királyra, akinek a fejére mért csapást. Károly súlyosan megsebesült, de túlélte a merényletet, végül február 24-én halt meg.

A király halála hírére a Délvidéken kitört a felkelés, élén Kis Károly két legelszántabb hívével, Horváti Jánossal és Palisnai Jánossal. 1386 júliusában Mária és anyja csekély fegyveres kísérettel az országrészbe indult, hogy a zavargást lecsillapítsa. Gara vára közelében, Diakóvár irányába tartottak, amikor Horváti János macsói bán csapata megrohanta őket. A kíséret egy része elesett, a többi elmenekült. Forgács Balázsnak és Garai Miklósnak fejét vették, a királynőket és udvarhölgyeiket „nemüket nem kímélve és királyi méltóságukat nem tisztelve kivonszolják a kocsikból”. A krónikás szerint Erzsébet királyné térden állva könyörgött kegyelemért Horvátinál:

Könyörülj, bánom, könyörülj, emlékezz arra a jótéteményre, amelyben néhai Lajos királyunk részesített! Ne légy kegyetlen az ő ártatlan lányához!”

Akár elhangoztak a valóságban Erzsébet szavai, akár nem, Horváti bán nem könyörült Kis Károly gyilkosának, s haragja a kíséret életben maradt tagjait is sújtotta. Az udvarhölgyeket megerőszakolták, az udvari lovagokat fogságra vetették. Máriát és Erzsébetet előbb a Körös megyei Gomnec, majd a horvátországi Novigrad várába hurcolták.

P1100956Novigrad vára. (A kép a szerző tulajdona.)

Mária 1387. június 4-én egy velencei hajóhad segítségével szabadult közel egy évig tartó fogságából. Ekkorra anyja már nem élt, őt a novigrádi várbörtönben Palisnai János vránai perjel megfojtatta. Férjével, a távolléte alatt magyar királlyá koronázott Zsigmonddal júliusban, Zágrábban találkozott. A királynő még mindig csak 16 esztendős volt, amikor visszatért az udvarba. Elvileg egyenrangú uralkodótársa volt férjének, uralma azonban egyre formálisabbá vált, szinte észrevétlenül Zsigmond kezébe került a királyi hatalom. Mária hazatérése után körülbelül egy évig még szokásban volt, hogy az elnyert adományokról mind a király, mind a királynő nevében kiállítottak egy-egy oklevelet. A páros kiváltságleveleknek 1388 közepére vége szakadt: ettől kezdve az ilyen oklevelek csak Zsigmond nevében keltek. A közvélemény szemében ő lett az ország valódi királya, miközben Mária királynő élete a hagyományos királynéi, azaz feleség szerepkörbe szorult vissza. Ez a szereposztás azonban korántsem biztos, hogy Máriának ellenére volt.

Mária magyarországi uralma a Lajos korában megszokott békeidők végét, a királyi hatalom megroppanását hozta. Igaz, a történtekről legkevésbé Mária tehetett, anyja rosszemlékű kormányzása azonban rá is rossz fényt vetett. Halával nem csupán a magyar Anjou-ház utolsó uralkodója, de egyúttal az Árpád-ház utolsó leányági uralkodója is sírba szállt.

Csukovits Enikő


P1090805Csukovits Enikő a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, a Századok folyóirat szerkesztője.

Kutatási területe a 14-15. századi Magyarország társadalom-, politika-, intézmény és művelődéstörténete.

Főbb munkái:

Középkori magyar zarándokok. (História könyvtár. Monográfiák 20.) Budapest, 2003.;

Az Anjouk Magyarországon I. I. Károly és uralkodása (1301-1342). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2012. (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések);

Magyarországról és a magyarokról. Nyugat-Európa magyar-képe a középkorban. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2015. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések);

Az Anjouk Magyarországon II. I. (Nagy) Lajos és Mária uralma (1342-1395). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2019. (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések)

Teljes publikációs jegyzéke itt olvasható.