+36 1 224 6700    titkarsag@btk.mta.hu

A 4. Kobzos nap a Zeneakadémián című rendezvényt a szervezők a járványügyi helyzet miatt Facebook-közvetítés formájában tartották meg idén májusban. Az immár hagyományos rendezvény ezúttal a népzene és a történeti zene kapcsolatának, előadói gyakorlatának tematikája köré épült. Csörsz Rumen István, a BTK Irodalomtudományi Intézetének munkatársa „Lovamat eloldom…” Szöveg, dallam és kobozkíséret a régizenében címmel tartott előadást, amelyről videófelvétel is készült.


Csrsz Rumen Istvin foto udim Gyula 2017 950x862A mai kor embere – akár tudós, akár előadóművész, akár zenehallgató – teljesen más zeneszociológiai térben mozog, mint akiknek hajdani, több száz éves műveit felidézzük. Egyrészt, a régizenei mozgalom tömegessége és horizontális jellege épp a fordítottját jelenti annak, amilyennek az egykori viszonyokat tételezzük. Ma enciklopédikus tudással indulunk középkori zenét játszani – az akkori muzsikusok leginkább személyes úton, mesterről tanítványra örökítették tovább a dallamokat, a hangszerkíséretet. Bizonyos alkotások pedig (ha nem az összes…) sokkal többször hangzottak el revival körülmények között a 20–21. században, mint a saját korukban. A hajdan csak szűk családi-nemesi körben ismert szövegek és a csekély számú nyomtatott kotta a 20. században valósággal robbanásszerűen terjedt el (kották, koncertek, hanghordozók), s ez még akkor is tömegesnek számít, ha a régizenének más műfajokhoz képest nincs extra nagy állandó közönsége.

Nincs tehát egyetlen régizenei mozgalom, sokkal inkább egy jókora korpusz párhuzamos, többféle koncepciójú „feltámasztása”, újraértelmezése folyik, immár több száz műhelyben, a világ különböző pontjain.

Másrészt, a régizene minden szempontból rekonstrukció, csupán egy-két olyan eleme van, amely jogfolytonos a jelennel. A (nemcsak paraszti!) szájhagyományban élt dallamok zöme alighanem örökre elveszett vagy átalakult, holott valaha ezek „vezették a slágerlistát”, amit így nem tükrözhet a mai gyakorlat. A magyarok és a kelet-európaiak szerencsésebbek: a népzenéből változatlan formában átvehető dallamok és hangzásvilág hidat jelenthet a letűnt hagyomány felé, bár jelentős szórással, s nem mindenütt illeszthető rá mechanikusan egyik rendszer a másikra. Természetesen a nyugati régizenészek kottákkal nem annyira alátámasztható repertoárja, főleg a középkori vagy a későbbi egyszólamú darabok éppígy a közreadók, majd az előadók saját zenei határait tükrözik (helyi és távolabbi népzenék, klasszikus zene, blues stb.), hiszen nincsenek erre vonatkozó traktátusok, ezáltal nincs autentikus vagy hiteltelen. Ugyanakkor vannak erőltetett és könnyedebb, természetesebb előadásmódok. A régizene „worldmusicosodásában” alapvető szerepet játszik, hogy „beszélt”, egészben átültethető zenei nyelveket, dialektusokat lehet így a holtabb anyaghoz rendelni: egy-két arab vendég zenész sajátos hangzásteret adhat például egy középkori kasztíliai darabnak. Ebből persze furcsa megoldások is születhetnek.

Csörsz Rumen István előadásának 1. része a Youtube-on.

A kobozzal kísérhető ének mint lehetőség, mint előadói forma ugyanígy beleillik a magyar zenetörténeti hagyományba, akármilyen hangszert jelölt is a szó a régiségben. Hazánkban a zenekari kultúra kiteljesedése helyett zenetörténetünk egyik ágán az efféle egyszemélyes, professzionális vagy műkedvelő, maguknak éneklő előadók voltak többségben (lantosok, kobzosok, később gitárosok, hárfások, zongoristák…). Ennek kései utóhatásaként a felvilágosodás és a reformkor magyar énekköltészete is egy ilyen vágyott, önmaga felől értelmező, adaptív előadói kört célzott meg. Nem a színpadot, nem a koncertet.

Ha ennek jegyében magunk akarunk dallammal párosítani régi énekszövegeket, vissza kell mennünk a hajdani gyakorlatig, egy folytonosan változó ízlésrendszerig. A módszer épp annyira összetett, amennyire magától értetődő. Hiszen eleink is ezt tették – nem mindenki tudta pontosan felfejteni a szerzői vagy kiadói nótajelzést, s „maga szabott nótát” hozzá –, csak esetleg a mi dallamkínálatunk bővebb. Ennek ellenére se biztos, hogy birtokunkban van épp az a melódia, ami tényleg illik a vershez. Nekem van olyan énekelni valóm, ami harminc éve várja a jó dallamot. Gyakran pedig több dallamot is kipróbálok, mire valamelyiknél elkötelezem magam. Az is előfordul, hogy más dallammal és kísérőhangszerrel játszom egymagam, s másként zenekarban.

Támpontot adhat a társításhoz:

1) a dallam és a szöveg egykorú előfordulása a forrásokban, mert ez egyidejű ismertségükre utalhat (például Esterházy Pál saját versei vagy a Vásárhelyi-daloskönyv szövegei és az 1670-es évekbeli Vietoris-kézirat dallamai);
2) a népi emlékezet (a 19–21. századi gyűjtések) összekapcsoló technikája, akár töredékes nyomon, egy másik belső (vándor)versszak dallamával. Ha ilyet választunk, nyilván esetleges a döntés, de még mindig közelebb vagyunk a valósághoz, mint ha találomra pároztatnánk.

Csörsz Rumen István előadásának 2. része a Youtube-on.

Gyakran megesik, hogy előbb talál az ember neki tetsző dallamot (pl. egy kottakiadvány böngészésekor), mint hogy rögtön szövege is volna hozzá. Érdemes a dallamokat külön kigyűjteni magunknak, esetleg szótagszámok szerint csoportosítva, hátha épp arra lesz szükség legközelebb. Ám a fordítottja még gyakoribb: szeretnénk elénekelni egy kiválasztott szöveget, s ahhoz keresünk dallamot. Ez a régi praxishoz is közelebb áll, hiszen a 16–17. században valószínűleg jóval kevesebb dallam forgott közkézen, mint szöveg.

Ha a dallam csak későbbi korból áll rendelkezésre, ne ijedjünk meg: akár egy korábbi zenei téma túlélő, későn lejegyzett formája is lehet. Ebbéli rugalmasságra biztat az Ötödfélszáz énekek (1813) néhány régies dallama, mert annyira egyszerűen és egyértelműen vannak lejegyezve, hogy nem járunk messze a valóságtól, ha régebbi szövegekhez használjuk őket. Ez történt a Csinóm, Palkó esetében: ennek az eredeti versnél legalább 120 évvel később feljegyzett formája (Pálóczi Horváth Ádámnál épp egy belső versszakkal: Patyolat a kuruc) került be az antológiákba, onnan a köztudatba, a népi emlékezetbe is. Más kérdés, hogy a dallam 1730 körüli lejegyzései nem moll, hanem mixolíd hangsorúak!…

Csörsz Rumen István


Csorsz foto1Csörsz Rumen István a BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az MTA Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 Kutatócsoport vezetője.

Kutatási területe a közép-európai dallamtörténet, metrika, a magyar közköltészet kritikai kiadása (18. század), a világi ponyvairodalom (17–19. század), Csokonai Vitéz Mihály, Pálóczi Horváth Ádám és Szirmay Antal életműve és Arany János műveinek folklorisztikai-zenei háttere.

Kiemelt publikációi:

Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840. Budapest, Argumentum, 2009 (Irodalomtörténeti Füzetek, 165). 

A kesergő nimfától a fonóházi dalokig: Közköltészeti hatások a magyar irodalomban 1700–1800. Budapest, Universitas, 2016 (Irodalomtudomány és Kritika. Tanulmányok).

Régi Magyar Költők Tára, XVIII. század, Közköltészet 1 (2000), 2 (2006), 3/A–B (2013, 2015), s. a. r. Csörsz Rumen István és Küllős Imola. Budapest, Balassi Kiadó (1), Universitas Kiadó (2–3). 

Teljes publikációs jegyzéke az MTMT-ben.

 

Kapcsolat

Cím

1097 Budapest
Tóth Kálmán utca 4.

Telefon

+36 1 224 6700

E-mail

titkarsag@btk.mta.hu