+36 1 224 6700    titkarsag@btk.mta.hu

Miért tiltotta be 1917-ben Moldvában a püspökség a katolikus nők fejviseletének, a kerpának a használatát? Hogyan élte meg egymás hiányát Kriza János, a népköltészeti gyűjtéséről ismert erdélyi unitárius püspök és felesége, Füzi Borbála, amikor 1851 és 1855 nyarán fürdőkúra miatt voltak távol egymástól? Milyen kulturális lehetőségekről álmodozott Jánosfalvi Sándor István unitárius lelkész, amelyek hiányában úgy érezte, hogy a nagy elzártságban „valósággal el vadúl, el zsibbad, el egésségtelenedik mind test mind lélek egyaránt?” 
A Néprajztudományi Intézet honlapján megjelent ismeretterjesztő cikkek ezekre a kérdésekre válaszolnak.

Egyházi előírások az 1917-es tífuszjárvány idején

A társadalomkutatás alapvetése szerint a népi kultúrában a szokás az élet egészét szabályozta, hegemón szerepén legfeljebb az állam vagy az egyház törvényei változtattak.

A keresztény erkölcs érvényesülése felett őrködő egyház viszonya a társadalom belső, öntörvényű működése révén kialakult „íratlan szabályok”-hoz, „élő szokások”-hoz gyakran ellentmondásos, néha ellenséges volt. A szokások erőteljes kulturális beágyazottsága esetén az ellentétek okozta feszültség kompromisszumot követelt vagy erőszakba torkollott. Ilyen természetű folyamatokat követhetünk figyelemmel a 19–20. század fordulóján a moldvai katolikus közösségek történelmében. Ebben a rövid időszakban, egy-két évtized leforgása alatt, részben a román állam irányából érkező nyomás hatására, a jászvásári püspökség minden olyan intézkedést véghezvitt, ami egy radikálisan „új világ” megalapítása és megszilárdítása céljából elkerülhetetlennek mutatkozott. Az intézményi szintű változások a vallási és a hétköznapi életre, életmódra és a kultúrára is kihatottak. 

tifuszAz 1940-es évekből származó kép Magyarfaluból (Arini, Románia), a szerző gyűjtéséből.

Adódott olyan rendkívüli helyzet is, amikor az egyház megszólalását nem a keresztény hit védelme és nem is valamiféle (egyház)politikai érdek, hanem egészségügyi, higiéniai krízis tette szükségessé. Ez történt 1917-ben, a tífuszjárvány romániai elterjedése során, amely Moldvában is szedte áldozatait. Az cikkben idézett levélben arról értesülünk, hogy a püspökség a járvány terjedésében kulcsszerepet játszó ruhatetű, fejtetű szaporodásának akadályozása céljából betiltotta a katolikus nők fejviseletének, a kerpának a használatát. 

"A Szt. Püspökség arra utasít minket, hogy a rendelettel ellenszegülő nőket ne engedjük be templomainkba, sem ünnep- sem hétköznapokon, kérésükre votív misét ne mutassunk be és ne engedélyezzük számukra a keresztszüléséget."

Iancu Laura teljes írása itt elérhető.


Távolság és közelség Kriza János és Füzi Borbála leveleiben

A 19. században is számos olyan helyzet adódhatott, amely egymást szerető emberek időszakos és szükséges, de akár hónapokig tartó és kényszerű távolságát hozta magával. Ezek egyike volt az, amikor valaki olyan betegségben szenvedett, amelyre az orvosok fürdőkúrát javasoltak. Egy ilyen esemény és az ennek nyomán létrejövő levélváltások a kutatók számára azért fontosak, mert azoknak a személyes kapcsolatoknak a tartalmát, mélységét, bensőségességét vagy távolságát is valamelyest láttatni engedik, amelyekről egyébként (ha az illetők mindig azonos helyen tartózkodnának) nem maradna fenn írásos lenyomat.

kriza hazasparKriza János (kép: sk-szeged.hu) és felesége, Füzi Borbála (kép: tudastar.unitarius.hu)

„Hogy vagy? [...] Mi elég jól vagyunk, mint lehetünk e fonák világban – s mint lehet az, ki megszokta veled együtt lakni, te lelkem élete! s oly soká kéntelen nélkülözni a te életadó társaságodat.”

A népköltészeti gyűjtéséről ismert erdélyi unitárius püspök, Kriza János és felesége, Füzi Borbála 1842-ben házasodott össze Kolozsvárott. Kapcsolatuk meghittségéről, arról a szeretetről, amellyel egymást és gyermekeiket körbevették, néhány szerencsésen fennmaradt levélből tájékozódhatunk, amelyet Kriza János küldött Füzi Borbálának 1851 és 1855 nyarán, amikor felesége a tordai fürdőhelyen kúráltatta magát, illetve amelyeket Füzi Borbála írt férjének 1864 augusztusában a korondi fürdőre.

Hogy a kimondott érzés fontos lehetett évtizedekkel később is, jelzi, hogy a leveleket halálukig megőrizték, s azok csak később kerültek közgyűjteménybe, illetve magántulajdonba.

Szakál Anna teljes cikke itt olvasható.


Egy falusi unitárius lelkész kultúrától való elzártság miatt érzett magánya

A 19. századi falusi unitárius lelkészek elzárt-bezárt helyzetüket habitusuktól, érdeklődési körüktől, szellemi igényeiktől függően különbözőképpen élhették meg.

Jánosfalvi Sándor István (Lókod, 1804 – Homoródjánosfalva, 1879) az az erdélyi pap volt, akit a kortársi visszaemlékezés szerint ritkán lehetett könyvek nélkül látni: bármerre ment „zsebei, hónalja, keszkenője, nem ritkán még egy tarisznya is” tele volt rakva könyvekkel. Vette, szerezte, cserélte, gyűjtötte a könyveket, a korban nem is emlegették másként, csak „könyves Pista”-ként, „könyves pap”-ként. A könyvgyűjtés az életében nem egyszerű passzióként volt jelen, a leírások szerint megszállott módon építette könyvtárát homoródjánosfalvi házában, folyamatosan kutatva fel hozzá a régi és unikális könyveket. (Egy 1860-as levelében 1600 kötetből állónak mondja könyvtárát.) Gyakran megfordult különböző boltokban, vegyeskereskedésekben, ahol „bibliomaniakus lelke határtalan örömére” mindig talált a felszaggatásra odavitt könyvek között olyat, amelyet érdemes volt megszereznie.

janosfalvi levelJánosfalvi Sándor István levele Nagyajtai Kovács Istvánnak. Datk, 1860. okt. 15. (Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára, Nagyajtai Kovács István hagyatéka, Levelezés)

Nem meglepő, hogy életének utolsó, a Felsőfehéri egyházkörben található állomáshelyéről, a mindentől távol fekvő és ekkor kevéssé művelt nép által lakott Datkról írott leveleiben elsősorban a szellemi élettől, a kultúrától való elzártsága miatt panaszkodott. Miként írja:

„rajtam is bételék a – Homo proponit Deus disponit [ember tervez, Isten végez] – mondat, mert feltett czélom ellenére – terhes házi körülményeim miatt – nem meheték ki.”

Milyen kulturális lehetőségekről álmodozott egy különös unitárius lelkész, melyeknek hiányában úgy érezte, hogy abban a nagy elzártságban „valósággal el vadúl, el zsibbad, el egésségtelenedik mind test mind lélek egyaránt?”

„Ha egy nagy város közelében laknám” – írja levelében Sándor István –, „bár ha minden két három hétben is egyszer, oda bé menve, vagy egy Theatrumba, vagy egy egy mivelt ember társaságába, vagy musika halgatni, Casinó satb, satb. menne az ember s ezzel [...] recreálni magát.”

Szakál Anna teljes cikke itt olvasható. 

Kapcsolat

Cím

1097 Budapest
Tóth Kálmán utca 4.

Telefon

+36 1 224 6700

E-mail

titkarsag@btk.mta.hu