Konferenciabeszámoló: Ellenségkép és emlékezet a hosszú ötvenes években

Székesfehérváron került sor az MTA BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoportjának Ellenségkép és emlékezet a hosszú ötvenes években (A „szocializmus alapjainak lerakása” II.) című konferenciájára 2017. november 16-án. A részletes beszámoló alább olvasható.

 

Ritter György „Anyanyelvesek” a Bakonyban. A Veszprém megyei németek „kitelepítése” című előadását fogalomtisztázással kezdte. A magyarországi német nemzetiség 2. világháború utáni jogfosztásának (1944–1950) legismertebb eseménye a németországi megszállási zónákba való elűzés volt. Az 1946. tavaszi rendeletek szerint a magyar nemzetiségű, de német anyanyelvű személyek nem kerültek elűzés alá. Ők voltak az „anyanyelvesek”. 1946-ban és 1947-ben több rendelet arról határozott, hogy a németeket össze lehet költöztetni abból a célból, hogy a Felvidékről elűzött magyaroknak földet és házat biztosítsanak. Ezt követte a 12.200/1947. sz. korm. rendelet, amely az újabb kényszermigrációt és az „anyanyelvesek” országon (falun, megyén) belüli telepítését szabályozta. De ők vagyonuk egy részét megtarthatták. Az előadás a továbbiakban Veszprém megyei eseteket ismertetett. Ritter György amellett érvelt, hogy ha a vagyonból való kimozdítást követően elrendelt kényszermigráció alatt legalább részben történt vagyoni vagy jogi biztosítás, akkor az esemény „kitelepítés”. Ez esetben a kulturális identitásban és kötődésben elszenvedett törést részben, vagy egészben helyre tudták állítani az elszenvedettek. A Németországba való kényszermigrációt – amikor e feltételek nem teljesültek – Ritter, a német terminológiával összhangban, elűzésnek (Vertreibung) nevezi.Az „anyanyelvesek” Veszprém megyei kitelepítését, a helyi motivációk mellett, a Csehszlovákiából érkező magyarok elhelyezése is gerjesztette. A helyi konfliktusokat nemcsak a nemzetiségi (német és magyar), hanem a felekezeti (református és katolikus) különbségek is mélyítették. A végrehajtás különböző módon zajlott. Általában csak a földet kobozták el 10 holdig bezárólag (1), nagyobb számúak voltak a községen belüli költöztetések, amelyek vagy a telepes családok és németek, vagy a német családok rokonságának összetelepítését jelentették (2). Az előadó szólt a felvevő, ún. „negatív községekbe” való áttelepítésekről is (3). A „kitelepített” családok általában vagyonuk visszaszerzésének stratégiáját választották. Jellemző volt, hogy egykori falujuk vezetői hívták vissza a „kitelepítetteket”, házat/lakást ígérve nekik, de feltétel volt a tsz-be való belépés is. Az érintett családok – általában a ’60-as évekre – helyre tudták állítani az elszenvedett jogfosztást.

Sántha István Másodlagos szocializáció, képességek elsajátítása. A munkatáborok mindennapi élete a második világháború után Magyarországon című előadásában amellett érvelt, hogy az OSA-ban őrzött, a negyvenes és ötvenes évekből a börtönévekről és a munkatáborokról adott számadások ismerete nélkül nincs reális esélyünk azon társadalmi megnyilvánulások, dilemmák értelmezésére, amelyek mindmáig meghatározóak az érintett vidéki családok és kisközösségek értékalkotásaiban. Elemzéséhez a falusi ’erős ember’ alakjának vonásai, közössége és gyerekei vele kapcsolatos dilemmái adnak támpontokat. A több száz visszaemlékezés elemzésén nyugvó kutatásnak – módszertanát tekintve – nem az volt a célja, hogy kriminális vagy politikai tartalmakat állítson össze, ilyeneket rekonstruáljon, értelmezzen vagy éppen szétválasszon, hanem hogy a kriminális-politikai paradoxonok mentén adjon leírást egy korról, egy helyről, egy ember- és egy autoritástípusról, az 56-hoz kapcsolható mentalitásokról anélkül, hogy feloldaná az előtűnő kriminális–politikai paradoxonokat.

Völgyesi Orsolya A katolikus egyházat érintő 1955-ös letartóztatások veszprémi vonatkozásai című előadásában a katolikus egyházat sújtó, 1955 augusztusától 1956 tavaszáig tartó letartóztatási hullám egyik Bulányi György személyével összekapcsolt epizódját rekonstruálta. A BM belső reakció elhárításával foglalkozó IV. osztályának a vezetője, Radványi Kálmán 1955. augusztus 19-i jelentésében négy nagyobb ifjúsági mozgalmat említett, ezek közül az egyik a Fekete Gabriella hitoktatónő és az 1952-ben megszüntetett veszprémi szeminárium teológia tanára, Androsits István által irányított mozgalom volt. Völgyesi Orsolya előadása a Fekete Gabriella és társai (Androsits István és Eglis István katolikus papok, Jüttner Sándorné és Kovács Erzsébet veszprémi csoportvezetők, Timár Vendelné győri csoportvezető, Haranginé dr. Boros Vilma bölcsészdoktor, Eördög László egyetemi hallgató, Bakó Sarolta szerzetesnővér) ellen indított per veszprémi vonatkozásait mutatta be. Az 1950-es évek közepén Veszprémben működő, s 1955 őszétől az állambiztonság célkeresztjébe kerülő kiscsoportok tagjai főként középfokú végzettséggel rendelkező fiatal leányok voltak, akiknek helyi vezetője Jüttner Sándorné volt. A fővárosi és vidéki csoportok koordinálását a szintén veszprémi születésű, de ekkor már a fővárosban élő Fekete Gabriella végezte, a lelki-szellemi irányítást pedig Androsits István, aki a veszprémi szeminárium felszámolása után munkásként dolgozott Budapesten. Az előadás a veszprémi kötődésű vádlottak személyiségét, társadalmi hátterét és a csoportszervezésben végzett tevékenységét kísérelte meg rekonstruálni a kihallgatási jegyzőkönyvek, valamint a periratokhoz csatolt személyes dokumentumok alapján. Az előadás egyik központi kérdése az volt: mennyiben tekinthető az Androsits István és Fekete Gabriella vezette csoportmunka a Bulányi Györgyék által elkezdett, egykor valóban országos jelentőségű mozgalom folytatásának. További vizsgálati szempontként merült fel, hogy miként alakította ki és alkalmazta egy alapvetően hagyományos felfogást képviselő katolikus pap, Androsits István a közösségszervezés új formáit a megváltozott történelmi körülmények között.

Oláh Sándor előadásában (Megkülönböztetések, osztályozások az ellenség-konstruálásban Udvarhely rajon kollektivizálásakor, 1949–1962) a hatalom társadalomátalakító kísérletének lokális támogatottságát taglalta a kulákosításban alkalmazott diszkriminatív gyakorlatok példáján. Forrásai a rajoni adminisztráció iratanyaga (adminisztratív utasítások, kuláklisták és személyes dokumentumok) voltak. Az előadó szerint a hierarchikusan szerveződött vidéki társadalmi terekben a kommunista utópia céljai – új osztályok, „baráti- és ellenséges” csoportok, az „új” ember kialakítása – a történetileg kialakult lokális világokban létező társadalmi egyenlőtlenségek feltételei között hatottak. Az osztálygyűlöletre uszító propaganda és agitáció hatására, a hatalomhoz lojális csoportok politikai mobilizációjával átalakultak a lokális viszonyrendszerek, új politikai kategóriák (ellenség, kulák), társadalmi szerepek, pozíciók jöttek létre, szétrombolva a tradicionális társadalmi hálók szövevényét. Az előadó felhívta a figyelmet a székelyföldi és a magyarországi kommunista ellenségkategóriák nagyfokú azonosságára, ami felveti azt a kérdést, hogy mikor és hol készült a falusi társadalom elleni támadás során használt egységes magyar fogalomrendszer.

Tóth Judit Kuláklisták, társadalmi listák Pest megyében a Rákosi-érában című előadásában azt igyekezett körbejárni, hogy mikorra, illetve hogyan alakult ki az a köztudatban is meglévő „kulákhatár”, amely szerint a 25 kataszteri hold területtel vagy 350 aranykorona értékkel rendelkező gazdák kuláknak minősültek. A „kulákadóként” is elhíresült mezőgazdaság-fejlesztési járulék fizetéséről szóló kormányrendeletet 1948 nyarán kiadták ugyan, és bár a kuláknak mondott gazdák összeírása már ezt követően megkezdődött, ez a jogszabály még nem azt a határt szabta meg, amely később bevetté vált, mivel ezt az adót mindazoknak fizetniük kellett, akiknek a földterülete elérte a 15 kataszteri holdat, illetve a 150 aranykoronát. Egy évvel később, vagyis 1949 nyarán módosították a mezőgazdaság-fejlesztési járulék fizetéséről szóló kormányrendeletet. Ez alapján mindazon gazdák kötelesek voltak a járulékot megfizetni, akiknek földje meghaladta a 25 kataszteri holdat vagy a 350 aranykorona értéket. Mi történt az alatt az egy év alatt, amely a két kormányrendelet közreadása között eltelt? Minek következtében módosult a „kulákhatár”? A kérdések megválaszolásának kulcsa Rákosinak a Központi Vezetőség 1949. március 5-ei ülésen elmondott beszédében, valamint az ezt követően, 1949 májusában az MDP Mezőgazdasági és Szövetkezeti Bizottsága által készített előterjesztésben rejlik. Ezeknek a dokumentumoknak az együttes vizsgálata alapján megállapítható, hogy valójában létezett egy úgynevezett politikai határ a „kulákkategória” megállapítását illetően. Az előadás azt vázolta, hogy az említett politikai határ és az 1949-es mezőgazdaság-fejlesztési járulék fizetését szabályozó kormányrendeletben érvényre jutatott birtokkategória megjelölése miképpen került egymással összhangba, azaz a politikainak mondott határ mennyiben játszott közre a véglegessé váló „kulákhatár” kialakításában.

Nagy Károly Zsolt „Futásomat elvégeztem…” Református lelkészi életpályák az 1960-as években címmel tartotta meg előadását, melyben egy, a maga nemében egyedülálló forrás elemzésén keresztül az 1960-as évek református lelkészi életpályájáról, illetve azokról a társadalmi összefüggésekről beszélt, melyek a lelkészi életpályák alakulását befolyásolták. A forrás a Debreceni Református Teológiai Akadémián 1955-ben végzett évfolyam ötven éven át folytatott levelezését tartalmazza. Az évfolyam tagjai minden évben beszámoltak egymásnak arról, hogy mi történt velük, milyen problémáik és örömeik voltak. A mintegy 1600 oldalnyi levelezés így sajátos kordokumentum, melynek értékét tovább növeli, hogy az évfolyam tagjai közt egyrészt több egyházkormányzó és teológiai tanár, másrészt több olyan személy is volt, akik a lelkésztársadalom perifériájára kerültek. Sajátos, hogy a levelekben nagyon kevés nyomát találjuk meg a ’60-as évek egyházi viszonyainak, ugyanakkor számos olyan szöveget olvashatunk, melyek a lelkészek hely- és útkereséséről tanúskodnak. A szerző meglátása szerint ezek a tartalmi jellegzetességek a lelkészeket instrumentalizálni kívánó egyházvezetéssel szembeni ellenállásként is értelmezhetők. Ezt az értelmezést támasztják alá azok az önképző és önsegélyező szerveződések is, melyekről a levelek tanúskodnak.

Galambos István Ellenállók a Bakonyban. A „Németh Jenő és társai ügy” várpalotai vonatkozásai című előadása egy az 1956-os forradalom leverését követően ellenállást kifejtő fegyveres csoportosulás szociális hátterét elemezte. Galambos előadásában rámutatott, hogy jóllehet Várpalota közelebb fekszik Székesfehérvárhoz, mint saját megyeszékhelyéhez, Veszprémhez, ennek ellenére Inotát Fejér megyétől átcsatolták hozzá, és az új szocialista iparváros részévé tették. Azt, hogy Inota és Várpalota Fejér megyei kapcsolatai nem szűntek meg az átcsatolással, jól jelzi, hogy az 1956-os forradalom alatt a várpalotai nemzetőrök segítséget nyújtottak a csóriaknak élelmiszersegélyük fővárosba juttatásához, Nádasdladány községben pedig karhatalmi feladatokat láttak el. Nem meglepő tehát, hogy egy 1956-os büntetőper, a Németh Jenő és társai ügy is összekapcsolja a két települést. Németh Jenő a székesfehérvári kórház huszonhét éves orvosa Péch Géza révén került kapcsolatba a Péterffy Sándor utcai kórházban működő fővárosi forradalmi központtal, amely a várpalotaiakkal is kapcsolatba lépett. Németh Jenő a november 4-e után Várpalotán működő forradalmi csoportról valószínűleg igen keveset tudott, mindössze némi kötszert küldött a részükre. A forradalom alatt aktív szerepet vállalók vagy távoztak a városból (néhányan külföldre) vagy igyekeztek a háttérbe húzódni – az aktív ellenállást olyan személyek folytatták, akik a korábbi eseményekben nem játszottak jelentős szerepet. Várpalotán ez a forradalmi csoport november 6-a után jött létre – többek között – Gyimesi József, Egerszegi Lajos, Kálmán Szabolcs, Ribb József, Zulich József, Helt János, Szelőczei István, Zsédely Gyula és az őket feladó Gyökér János részvételével. A csoport felszerelését a november 6-án a laktanyából az erdőbe szállított fegyverek (5 golyószóró, 7 hadipuska, 3 géppisztoly, 5 láda lőszer és 2 láda kézigránát) jelentették. A csoport csak néhány találkozót tartott, de a fegyverek kipróbálása és vélhetőleg egy szovjet menetoszlop elleni támadás hamar felhívta a honvédség és munkásőr karhatalom figyelmét a tevékenységükre. A hatóságok 1957. április 13-án végül ráakadtak az elrejtett fegyverekre és elfogták a csoport tagjait, akiket hálózati személyeken keresztül is ellenőriztek. Németh Jenő, mint a Péterffy Sándor utcai kórházban működő forradalmi központtal is összefüggésbe hozható orvos ideális személy volt a per konstruálói számára, a résztvevőket azonban – minden bizonnyal nagy szerencséjükre – nem rögtönítélő vagy katonai, hanem polgári bíróság elé állították, így bár a büntetési tételek (12, 9, 5 év börtön) súlyosak voltak, de nem született az ügyben halálos ítélet.

Cseh Dániel Makrotörténeti fordulópontok. Nagy Imre és 1956 recepciója Jászberényben című előadásában az országosan is jelentős események jászberényi hatásait és következményeit ismertette. Cseh röviden felvázolta Jászberény társadalmi és politikai szociológiai jellemzőit a 20. század első felére vonatkozóan, amelyek nagyban magyarázzák az 1945 utáni választási eredményeket. Nagy Imre fellépése Jászberényben is felkavarta az állóvizet, még a párttagok is rákérdeztek a kommunizmus intézményeinek (pl. téeszek) felszámolási lehetőségeire. 1956-ban a vezető szerepet a honvédség, a fuvarosok és gyári munkások, valamint a párthoz vagy a közigazgatáshoz kötődő szakértelmiségiek töltötték be. A pártfunkcionáriusokra a színlelt támogatás és a kivárás volt jellemző, a háttérben viszont igyekeztek a saját embereiket bejuttatni a forradalmi szervekbe. A megtorlás/felelősségre vonás időszakában érezhető volt ez a kettősség: a párttagok hozzátartozóival szemben nagyobb elnézést tanúsítottak, mint az „osztályellenségek” gyermekeivel. A forradalomban való részvétel eltérő megítélése felszínre hozta a pártvezetésen belüli személyes vagy szervezeti (járás-város, megye-város) ellentéteket is.

Bartha Ákos Párhuzamos életrajzok. Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékezete a Kádár-korszakban című előadásában előrebocsátotta, hogy Bajcsy-Zsilinszky rendkívül sokrétű politikai instrumentalizációja már 1945-ös újratemetésével megkezdődött. A hatvanas évektől egy sajátos, kompromisszumokra épülő együttműködés alakult ki a politikus tisztelői, a tudományos kutatásokat ebből a közösségből megkísérlő Vigh Károly és a Kádár-korszak kulturális életének kánonformáló politikusai (pl. Kállai Gyula, Ortutay Gyula, Barcs Sándor) között. Bartha előadásából megtudhattuk, hogy bár az emlékápolók által reprezentált portré hitelességét egy párhuzamos kultuszépítési kísérlet (Domokos József kutatásai Áchim L. Andrásról) és a korabeli szaktudományos kritika (pl. Tilkovszky Loránt) is támadta, az ebből a közösségből kinövő Bajcsy-Zsilinszky Társaság a rendszerváltozás idején – az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőjeként – politikai tevékenységet is folytatott.