Beszámoló a Vidéktörténeti Témacsoport pécsi konferenciájáról

PecsNemzeti Emlékezet Bizottsága, az MTA BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoportja, a Pécsi Akadémiai Bizottság Város- és Helytörténeti Munkabizottsága, a PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszéke és a Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja konferenciát rendezett 1956 előzményei és utóélete – vidéki miliőkben címmel 2016. november 21–22-én a PAB Székházában.

A konferencia bevezetőjeként Ö. Kovács József az 50-es-60-as évek struktúraformáló politikai és társadalmi folyamatairól és ezek következményeiről beszélt. Utóbbiak kapcsán kiemelte az ideg- és elmebetegség tüneteivel kezeltek számának radikális növekedését. 1957-től számuk meghaladta az évi ötvenezret, majd rövidesen a hatvanezret is. A lelki megbetegedések hátterében jellemzően a sok fizikai munka és a nők tömeges munkába állása állt. Új tünet a férfiak tömeges hétköznapi iszákossága, ami 1959-től, a kollektivizálás második hullámától mutatható ki. Az időskori szerepek válságát mutatja, hogy az idős, tsz-tagnak beléptetett férfiak foglalkoztatása megoldatlan maradt a közös gazdaságokban. Ö. Kovács felhívta a figyelmet, hogy a korszak ábrázolásai mai napig sok egyoldalúságot tükröznek, s a kutatócsoport feladatát abban látja, hogy az évtizedes tabusításokat lebontva, a források vétójogának elsőbbséget adva egy aránytartó narratíva szülessen e korszakról.

Horváth Gergely Krisztián előadásában (A vidéktörténet mint jelenkortörténet. Szempontok a kommunista diktatúra működésének vizsgálatához) a jelenkortörténetbe ágyazott vidéktörténeti kutatások feladatait számba véve az alábbi két premisszából indult ki: 1) A közelmúlt és a jelen társadalmi folyamataiban erőteljesen megjelennek a kommunista vidék- és agrárpolitika következményei. 2) A klímaváltozás és a már most soha nem látott méretű migráció rászorít bennünket, hogy újraértékeljük az iparosodás előtti vidéki társadalmak teljesítményét és mellétegyük azt, ami a kollektivizálást követően állt elő. Ezeket továbbgondolva amellett érvelt, hogy a történészi munka során négy szempont együttes érvényesítése vihet közelebb a vidéki társadalomban bekövetkezett változások megértéséhez: a kortárs cselekvői szándékok megértése, a kortársi cselekedetek következményeinek feltárása, az összehasonlítás, és ahol a kérdésfeltevés ezt lehetővé teszi, ott az ökológiai fenntarthatóság szempontjainak érvényesítése.

Bánkuti Gábor előadásában (Az aula és a periféria. 1956 egyházi recepciója) arra a kérdésre kereste a választ, hogy a római katolikus egyháznak milyen része, szerepe volt a forradalom napjaiban. Kimutatható, hogy az ötvenhathoz vezető erjedési folyamat az egyházban is elindult, ami valószínűsíthetően az egyház pozícióinak javulását eredményezhette volna. A forradalom szűken vett idejét, az október 23. és november 4. közötti időszakot a „klerikális reakcióval” kapcsolatban a hivatalos propaganda később Mindszenty személyével azonosította és lényegében azt sugallta, hogy a katolikus egyház minden hozzá kapcsolódó szervezettel együtt is egy egységes, központilag irányított (ellenforradalmi) szervezet. Bánkuti előadásának kulcsfogalma az intézményi heterogenitás, ami az egyház alapvető sajátossága. Ez pedig lehetőségét ad arra, hogy az egyház „működését” egymáshoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó szereplők hálózataként vizsgáljuk és ezek együttes szemléletével elemezzük az egyház ágens (cselekvő) szerepét. Az előadó több példán keresztül is láttatta, hogy az egyes szereplők különböző állásfoglalásai az egyházi szervezeten belül elfoglalt helyüktől, illetőleg az e pozíciókhoz fűződő érdekektől, stratégiai megfontolásoktól valamint az ezek által biztosított lehetőségektől és határoktól függnek. Ezek összjátéka határozza meg az egyház cselekvési és mozgásterét.

A határon túli, magyar kisebbségek lakta területek 56-vonatkozású problematikáját három előadás reprezentálta. Nagy Mihály Zoltán előadásában (Vallás, identitás és állam összeütközése. Márton Áron 1956. és 1957. évi bérmaútjának hatása és következményei) Márton Áron 1956. és 1957. évi bérmaútjainak kontextusairól beszélt. Márton Áron működésének megértéséhez nemcsak a román kommunista párt ateista politikája szolgáltat keretet, hanem a román ortodoxia sikeres törekvése a görög katolikus egyház bekebelezésére. Az erdélyi magyar kisebbség katolikus részének püspökeként nemzeti, felekezeti és értékrendi törésvonal mentén is kiállt híveiért. Márton Áron 1949-ben történt letartóztatását követően a gyulafehérvári egyházmegyében egészen 1956-ig nem volt bérmálás. A szabadulását követő 1956–1957-es bérmakörút részvételi számai ennek megfelelően hatalmas társadalmi várakozást tükröznek. Marosvásárhelyen 1956-ban pl. 3500-4000 személy vett részt a bérmáláson, ebből hozzávetőleg 700 fiatal, Székelyudvarhelyen a nagyságrend hasonló. A hétköznapokra tett szentségkiszolgáltatási alkalmak számadatai azt is demonstrálják, hogy a párt átnevelő stratégiája sikertelen volt. A püspök homíliáiban nem konfrontálódott közvetlenül a hatalommal, fellépése mégis kiállás volt a templomba járás és a család fontossága, a vallásszabadság mellett és a materializmus értékei ellen.

Oláh Sándor előadásában (1956-ra alapozott székelyföldi vádkonstrukció 1961-ben) egy homoródalmási büntetőügy kapcsán azt vizsgálta, hogy a büntetőeljárásokban milyen szereppel bír a vizsgálóbiztos által megfogalmazott narratíva, ill. milyen típusai mutathatók ki a vádpontoknak. A probléma tágabban is értelmezhető – hívta fel előadásában Oláh Sándor a figyelmet –, mert ötvenhat nélkül nem értelmezhető a román kommunizmus későbbi, továbbra is sztálini alapokra épülő útja. A román pártelit ugyanis úgy vélte, hogy a magyarországi forradalom azért következhetett be, mert az itteni kommunisták nem ültették át következetesen a sztálini tanokat. Az ötvenes évek végén ezért állt ellen Bukarest a hruscsovi új hullámnak, kezdett új iparosításba, indította újra erőszakos módszerekkel a kollektivizálást, folytatva a revizionizmus elleni harcot, a letartóztatásokat nemkülönben. A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28. 1961. december 31. között 1089 személy ellen indult per, amelyeknél 380 személy esetében 56 vádpontként is szerepelt. Az esettanulmányként a hatalom működési elveit demonstrálandó bemutatott homoródalmási cipész esetében az ügynöki jelentések és a tanúk terhelő információi megmaradtak a hírkommentálások szintjén, amelyekben 56-ról egyáltalán nem is esett szó, a vizsgálóbiztos konstrukciójának köszönhetően azonban olyan 56-toposzok kerültek a vádiratba, amelyek beismerő vallomást, illetve hét év börtönt eredményeztek.

Vékás János Tito álláspontját és ötvenhatnak a vajdasági magyarokra gyakorolt hatását elemezte (Tito, 1956 és a vajdasági magyarok). Tito reakcióiban az erősen inkoherens jugoszláv társadalom érdekeiből indult ki. Víziójában Jugoszláviát középre helyezte az erőszakos felhalmozást adottnak vevő Kelet és a polgári értékeket nyújtó Nyugat között, amelynek feladata a harmadik út megtalálása és az ellentétek egyensúlyban tartása. Tito ennek megfelelően csak addig szimpatizált a magyar forradalommal, amíg Nagy Imre a többpártrendszer meghirdetésével át nem lépett az általa kívánatosnak tartott status quo-n. A menekültkérdést Tito saját rendszere fölényeként interpretálta, s ezt követően – szemben például az ’56-tal szembeni román válasszal, amely fokozódó repressziót hozott – nagyvonalú kulturális intézményfejlesztést engedélyezett.

A délutáni szekcióban Vonyó József a kommunista párt által kiépített hatalmi szerkezetet mutatta be (A pártállam hatalmi gépezete – és a vidéki társadalom mozgástere). Az e témában meglevő eddigi ismereteket összefoglalva, elsősorban az oktatás céljait szem előtt tartva, szemléletes ábrákkal tette átláthatóvá a hierarchiát és az ezekhez társuló kompetenciákat.

Ezt követően a délutáni szekció egy önálló blokkjában az Árkádia című, a középiskolai történelemoktatást összefoglaló tanulmányokkal és háttéranyagokkal támogató internetes folyóirat bemutatására került sor. A lap főszerkesztője, Gőzsy Zoltán ismertette a 2010-ben indult Árkádia koncepcióját (Árkádia – a történelem tanításának megújításáért. Eredmények és tervek). A tematikus számokat a szerkesztőség a középfokú oktatás igényeihez igazítva alakítja ki, amelyeknek sajátossága a modulszerkezetben rejlik: a tanulmányhoz források kapcsolódnak s mindezt óraterv egészíti ki. A modul így a kutató történész és a pedagógus közös munkájának gyümölcse. A továbbiakban egy csupán témájában egyeztetett problematikát a kutatói–pedagógusi együttműködés példájaként a helyszínen, a konferencia közönsége előtt prezentált Ö. Kovács József és Dévényi Anna történész, a PTE oktatója. Ö. Kovács előadásában (A paraszti társadalom sorsfordulói 1945 után) az 1945. évi földosztástól a kollektivizálás második hullámának befejeződéséig tartó időszak társadalomtörténeti jelentőségéről, s az ebben megnyilvánuló állami erőszakról beszélt. Dévényi Anna ezt követő oktatásmetodikai prezentációjában Ö. Kovács előadásának tudásanyagát a tantervi követelmények, a diákok feladatainak komplexitása és az értékelés szempontjai mentén, a korszak általános jellemzőit bemutató „nagytotáltól” a mikrotörténetekig bontotta elemeire, majd az oktatás szempontjai szerint újrastrukturálta azt. Az eredmény egy tanulói portfólió terve, melyben a tananyag, a forrásblokk, a fogalomtár, a diákok által szerepfeladatként írt életrajzok és a saját gyűjtőmunka harmonikus egészet alkot.(A portfólióterv elérhető itt). A konferencián, így a prezentáción is közel száz fő történelem szakos hallgató is részt vett, akik élesben tapasztalhatták így meg a tananyag születésének mechanizmusát, de dilemmáit is. Ezt követően az Árkádia által képviselt szemlélet, a Nemzeti Alaptanterv és az ettől részben független érettségi tételekben elvárt tudás összefésülhetőségéről izgalmas, Bánkuti Gábor vezette vita bontakozott ki, amelynek meghívott résztvevői Bosnyákné Szűcs Erzsébet és Engel Mária, a PTE Babits Mihály Gyakorló Gimnáziumának történelemtanárai voltak. A vita egyik sarokpontját a forrásközpontú oktatás megvalósíthatóságának kérdése képezte. Egyetértés mutatkozott abban, hogy pedagógiailag bármennyire is előremutató a forrásközpontú történelemtanítás, a középiskolában ehhez még jobbára hiányoznak a diákok megfelelő előzetes ismeretei, így az könnyen tévinterpretációk rögzüléséhez vezethet. A primer források értő felhasználásának megtanításához vagy a történelem tantárgy órakeretét kellene növelni, vagy a tananyag mennyiségét csökkenteni, ám a jelenlegi tendenciák ezekkel ellentétesek.

A konferencia második napját Jobst Ágnes előadása nyitotta („…valamit tenni kellene a rendszer ellen.” A kollektív ellenállás formái Vas megyében, 1949–1953). Vas megyére fókuszáló kutatása a megyei állambiztonsági osztály dokumentumai alapján demonstrálta, hogy az 50-es évek első felére vonatkozóan okkal beszélhetünk széles körű társadalmi ellenállásról. Tapasztalatai szerint a falvakban inkább szóvá merték tenni a valós helyzet visszásságait, mint városon, még ha ide is elért a mindezekről jelentő ügynökök keze. A kommunista párt csekély társadalmi beágyazottsága Vas megyében már az 1945-ös választásokon kiderült (10%), s ez a továbbiakban alig változott. A források az ellenállási formák széles skálájáról adnak hírt. A hétköznapi ellenállás formái közül jellemző volt, hogy aratáskor a tsz-tagok inkább a munkájukért tisztességes bért fizető gazdákhoz szegődtek el. A közvetlen gazdasági érdekeken túlmutató politikai vélemény nyilvánítás hagyományos eszközei, a falfirka és a plakátrongálás mellett nem voltak ritkák az állami erőszakra adott agresszív lakossági reakciók, amelyek célpontjai a hatalom helyi képviselői és végrehajtói voltak. Az ellenállás sajátos színfoltjait képezték az erőszakot szimbolikus formában kifejező esetek, mint például a párttitkár felbuktatása, az agitprop titkár szó szerinti „megszorongatása”, vagy a tyúkakasztás Csepreg főterén.

Czetz Balázs a Fejér megyei pártvezetők kiválasztási jellemzőit elemezte az 1956 körüli évekből (Az MDP és az MSZMP káderpolitikája Fejér megyében, különös tekintettel az 1956-os forradalmat követő időszakra). Itt is jellemző volt az a gyakorlat, hogy egyik megyei pártvezető sem kötődött a megyéhez, amit az előadó több párt- és tanácsi funkcionárius, így Német István, Sebes Imre és Bánki János megyei MDP-titkárok, és Cseterki Lajos megyei MSZMP-titkár, illetve Albrecht György VB-titkár pályafutásán keresztül demonstrált. A megyei vezetők rekrutációja mellett legalább ennyire érdekes karrierpályájuk is, különös tekintettel arra, hogy 1956 töréspontot jelentett-e ebben vagy sem. Az MDP-titkárok közül Seres és Bánki pályáját érintette a forradalom, amelyet követően kevésbé feltűnő pozícióban, de továbbra is bizalmi jellegű döntési kompetenciákkal megerősítve szolgálták a pártot (bm, vízügy).

Galambos István a Várpalota társadalmában 56-ban láthatóvá váló törésvonalakat társadalomtörténeti nézőpontból elemezte (Szerencse fel! Szerencse le! Forradalom és forradalmárok Várpalotán 1956). Várpalota sajátossága – más szocialista városokhoz hasonlóan –, hogy a rendszerhűnek vélt munkásság erélyesen fellépett forradalom védelmében. Kétszázhat a forradalom várpalotai eseményeiben részt vett személy szociológiai hátterét vizsgálva rámutatott, hogy 50 százalékukat a 20 és 30 év közöttiek adták, 70 százalékuk pedig nem helyi vagy környékbeli születésű volt. 180 fő munkásként dolgozott, 20 értelmiségi és 3 agrárhátterű mellett. A 13 szovjet katona halálával járó összetűzésben tizenketten vettek részt, közülük tíz fő disszidált.

Szüts István Gergely előadása is Veszprém megyéhez kapcsolódott (Munkaerő- és munkafegyelmi problémák a Közép-dunántúli Szénbányászati Trösztnél 1952–1954 között). Bemutatva az 1945 utáni gazdaságpolitikát és annak hangsúlyváltozásait, ezt követően a Középdunántúli Szénbányászati Tröszt (Ajka, Padrag, Várpalota, Herend, Dudar) működésére koncentrált. A tröszt bányáiban 1953-ban 7500 munkás dolgozott, rossz munkafeltételek (pl. beázó bakancsok) és csekély bérezés mellett. Ezek szóvá tétele sok fegyelmit indukált, növelve a bányászok elégedetlenségét. A hatalom Rákosi személyes beavatkozásától, fedett ávósok bevonásán át, az egyházi ünnepek megtartásának tiltásáig sok mindent megpróbált a termelékenység növelésére, középtávon mégis csak rabmunka bevonásával tudták úgy-ahogy tartani a terveket. A várpalotai üzem 1956-ban pl. 900 rabmunkást kért a Közérdekű Munkák Igazgatóságától. A falusi hátterű ún. „kétlakiak” mint „a termelés akadályozói” sorozatos támadásoknak voltak kitéve. A rájuk nehezedő nyomás miatt sokan feladták („felajánlották”) földjüket az államnak. Zárszavában az előadó felhívta a figyelmet, hogy a trösztök iratanyagai kiváló források a munkásság társadalomtörténeti vizsgálatához.

Ritter György nagyszabású, 173 interjúra épülő kutatásából, amelyben a Dunántúl Balatontól északra elterülő részein élő német lakosság identitásrétegeit térképezi fel, most 1956 jelentőségére kérdezett rá (Töréspont? 1956 mint társadalomtörténeti fordulópont az észak-dunántúli németek emlékezetében). Megállapította, hogy a menekülés, a menekülés és visszafordulás, a családegyesítés, illetve a disszidálás példái ellenére, továbbá a helyi tsz elleni, vagy a faluba a kitelepítést követően érkezett telepesek elleni – amúgy kisszámú – atrocitások ellenére az 1956-os forradalom nem jelent sem töréspontot, sem hangsúlyos identitáselemet a hazai németek életében. Ezzel szemben a három évvel későbbi kollektivizálás igen, azonban paradox módon a korábbi, a svábokat ért sérelmeket feloldó módon. A kollektivizáláskor megélt közös jog- és vagyonfosztás ugyanis kiegyenlítődést eredményezett a falvakon belül: egyformán az áldozat szerepébe került mindenki.

Sántha István antropológiai megközelítésben mutatta be egy a Vértes déli térségében található titkos szovjet repülőtér és a kapcsolódó laktanya emlékezetstrukturáló szerepét (Láthatatlan helyek, megfoghatatlan történelem. A hajdani ‘orosz reptér’ szerepe a Dél-Vértes térségében). Tekintve, hogy az 1991 után privatizált terület zárt jellege megmaradt, a jelenig kontinuusak a reptérrel kapcsolatban keletkezett helyi narratívák, amelyeket az elhagyott lövedékek okozta halálos balesetek folyamatosan fel is frissítenek. A reptér titkos jellegét felerősíti, hogy a forrásokban nem bukkan fel, csupán légi felvételek tanúskodnak létezéséről – az adatközlők emlékezetén túl. Az elmúlt hét évtized emlékezetrétegeiben sajátos, hogy elbeszéléseikben az 1945 után született generációkból az adatközlők a családokat a háborúban ért traumákat vagy éppen szerencsés kimenetelű történeteket a szovjet laktanyára vetítve mesélték el. A terület 1956-ban is stratégiai szereppel bírt. Az 1945-ben az átvonuló front majd az azt követő kitelepítés oly mértékig félelemre kondicionálta a helyi, nagy arányban még mindig sváb lakosságot, hogy az 1956-ban a béke szigete maradt, így a repteret a szovjetek problémamentesen tudták használni, csakúgy, mint aztán az 1968-as csehszlovák bevonuláskor is.

Baranyai Balázs a premontrei szerzetes és földrajztudós, a rend feloszlatása után Hanság-széli Maglócára helyezett Kövér Fidél optikáján keresztül vizsgálta az 1956-os forradalmat és a rákövetkező menekülthullámot (Miliő és szubjektum. Kövér Fidél premontrei tanár Maglócán). Elemzése elméleti kereteként a miliőelmélet szolgált, amelynek kiindulópontja, hogy a cselekvő embert a maga környezetében kell vizsgálni, a miliő alatt pedig egy olyan gravitációs teret ért, ami hat a benne található közösségekre. Vizsgálata forrásai a historia domusba tett bejegyzések és Kövér Fidél szentbeszédei voltak. A homília történeti forrásként kevéssé használt, de érdemes kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Maglóca és ’56 vonatkozásában feltűnő, hogy Kövér Fidél a katolikus liturgiában a rózsafüzér hónapjának számító októberben Maglócát a világegyház és a világtörténelem kontextusában tárgyalta, ahol a rózsafüzér a szabadulás fegyvereként jelenik meg, míg egy évvel később a rózsafüzér fájdalomenyhítő erejét hangsúlyozta. Ily módon a homília vizsgálata alkalmas lehet a miliőt jellemző hangulatok feltárására is.

Kiss Réka kutatásában az 1950-es évek református kegyességi mozgalmainak működését, beágyazottságát tárta fel (Református kegyességi mozgalmak az ötvenes években). A református egyház működésében kimutatható, hogy az 50-es évek elején az alsóbb szinteken még nem ment végbe elitcsere, s olyan régi, gyülekezetükben tekintéllyel bíró lelkészek voltak pozícióban, akik teológusként, majd fiatal lelkészként erőteljesen kötődtek a református egyházban a század első felében induló nagy megújulási mozgalomhoz (ébredés, belmisszó). E lelkészi kör mindent megtett, hogy a hatóságilag beszűkített, sőt: felszámolt gyülekezeti életet új, a hatalmat nem provokáló tartalmakkal töltse meg. A példaként hozott Újpesten 1950 és 52 között újfajta misszióformákat találtak ki, pl. a színdarabokat jelmez és díszlet nélkül adták elő, így ahhoz nem kellett az ÁEH engedélye, vagy „házi áhítatok” helyett „lelki beszélgetéseket” szerveztek, szintén az önvédelmi stratégia részeként. Társadalmi beágyazottságát tekintve kiemelkedik az 1956 november 13-án elindított református megújulási mozgalom, amely minden, szám szerint 1300 református gyülekezethez eljuttatta felhívását, majd 950 gyülekezet támogatóan állt ki a többek között Ravasz László és Papp László rehabilitálását követelő kezdeményezés mellett. Mindez jelzi, hogy igen erőteljes volt a társadalmon s az egyházon belüli ellenállás a kommunista restauráció ellen, újragondolandó tehát az a kép, amely az egyházak s különösen a református egyház 1948-at követő gleichschaltolásáról kialakult.

Cseh Dániel a Jászberényt 1956-ban meghatározó erőtereket tárta fel (Kontinuitás vagy cezúra? 1956 és recepciója Jászberényben). Eljárásának fontos eleme, hogy forradalom jászberényi történéseiben érintett személyeket kronologikus rendben vonta be a vizsgálatba, aszerint, hogy nevük mikor bukkan fel a forrásokban. Érdekes az így előállt sorrend szociológiai erezete: a helyi üzemek dolgozói, értelmiségiek mellett a helyi gazdatársadalmat megjelenítő személyek legutoljára jelennek meg. A jászberényi forradalom másik sajátossága konszenzusossága. A helyi pártvezetésnek nem esett bántódása és a rendőrség is hozzájárult a főtéri szovjet emlékmű ledöntéséhez, amely aktusnál még maga a városi pártitkár, Kapus Ferencné is tapsolt. A helyben békés forradalom másik oldalról onnan érthető meg, hogy a helyi pártszervek igyekeztek a forradalmi bizottságokba a maguk embereit bejuttatni, s ily módon tompítani azok működését.

Müller Gabriella előadásában (Ismerősöm ismerősei. Az ellenállás önszerveződése és egy per vidéki mellékszálai) egy olyan történetfüzért rekonstruált az 1956 novembere és 1957 februárja közötti időszakból, amelyben a szereplők egy időben három síkon mozogva – Budapesten, vidéken és Nyugaton – szervezték a forradalom leverését követően az ellenállást. A vérzivataros októberi napokban rengeteg, addig ismeretlen ember fogott össze egy-egy közös cél érdekében, a szovjet csapatok támadása után pedig a kórházak, klinikák nyújtottak számukra menedéket. A VII. kerületi Péterfy Sándor utcai kórház mellett többek közt a II. számú Női Klinikán, az István kórházban és a Honvéd kórházban is kisebb-nagyobb ellenálló csoportok alakultak, s a hasonló felfogású fiatalok különféle akciókat terveltek ki az illegális röplap- és újság sokszorosításon át a megemlékezésekig, hogy megvalósíthassák a forradalom követeléseit. A budapestiek előbb egymás közt, majd az orvosokon, ápolókon, az egykori önkénteseken és sebesülteken keresztül az ország több vidéki kórházával, egyetemével teremtettek újra kapcsolatot – a régi barátok mellett azon ismerőseikkel, akikkel épp a forradalom idején kovácsolódtak össze. A Budapestet, Sopront, Pécsett, Székesfehérvárt, Várpalotát és Debrecent is összefogó ellenállói kör lényegében egy egészen nagy hálózattá bővült, amelynek utolsó elemét az Ausztriába menekültek támogatása jelentette. Az állambiztonság saját beépített emberein és a Bécsből hazaküldött, elfogott futárok felhasználásával szétmorzsolta e kezdeményezéseket, végleg elfújva a forradalom őrlángját.

Rigó Róbert biográfiai kutatásában Tóth László (1895–1964) kecskeméti polgármester pályájából az 1956-hoz kötődő szakaszt mutatta be (Egy következetes ember – forradalmi időkben. Tóth László politikai és közéleti szerepvállalásai). Tóth személye elválaszthatatlan Kecskemét 20. századi történetétől. A negyvenes éveire elismert sakkszakíróvá és nyomdaigazgatóvá lett Tóth háromszor vállalt politikai szerepet a város életében: 1918-19-ben, 1944-48-ban és 1956-57-ben. Mindhárom időszak válságos korszakot jelent, amikor a szociáldemokrata értékrendű Tóth konszenzusra törekvő és mindenki által elfogadott személyisége garanciának tűnt a nehéz időszakban történő helytálláshoz. 1956-ban a forradalom idején a tizenhat fős intéző bizottság elnöke volt, majd november 7-étől a városi tanács elnökhelyettesi posztjával bízták meg. E posztot 1957 novemberéig töltötte be, amikor is nyugdíjazását kérte. Tartását mutatja, hogy 1956-ban a Petőfi Népében karácsony előtt „Karácsonyi üzenet a sakkozókhoz” címmel jelent meg írása, amiben a sakk megjelenítette intellektuális küzdelmet vetítette ki, mint amely jegyében helyt kell állni.

Tóth Judit a Pest Megyei Népújság hasábjain megjelenő kulákellenes propagandát elemezte (Kulákellenes propaganda a Pest Megyei Népújság hasábjain). Előadása azonban nem korlátozódott a tartalomelemzésre, hanem a sajtóügy párton belüli intézményesülési folyamatát árnyaltan, a hangsúlyváltozások érzékeltetésével mutatta be. Az 1948-ban induló centralizáció 1950 nyarára állt össze rendszerré, amikorra megszilárdult a megyei lapok pártfelügyelete. Innentől új újságírógárda lépett színre és cikkek átvétele szintjén is, napi szinten is intézményesült az együttműködés a Szabad Néppel. A Petőfi Népe a homogenizációt követően az alábbi rovatokra tagolódott: 1) pártélet, 2) ipar, 3) mezőgazdaság, 4) kultúra, 5) külpolitika, 6) az ellenség elleni harc. Az előadó felhívta figyelmet arra is, hogy a kuláküldözés közkeletűen Rákosi 1948. augusztus 20-ai kecskeméti beszédéhez társított startjelét megelőzően, már július 2-án megjelent egy cikk, amely Rákosi nyomán a kuláküldözés fontosságára hívja fel a figyelmet. Tóth Judit számtalan példát hozott a kulákok ’károkozásaira’ is, e helyütt csak a legeredetibbet, az „amerikai szövőlepke-telep létesítésének” vádját említem meg.

A konferencia záró előadását Hajagos Csaba tartotta, aki nagy forrásbázison elvégzett kutatását ismertette („A felrúgott tejes kancsó.”Az 1956- hoz vezető út vidéken: begyűjtés, beszolgáltatás, megtorlás a Kiskunfélegyházi járásban). A Kiskunfélegyházi járásból a 222 doboznyi, összesen 20 iratfolyóméternyi irat egyenkénti feldolgozásával 16800 közellátási veszélyeztetés vádjával indult eljárást mutatott ki az 1945 és 1950 közötti időszakból. A járáson belül elsősorban az akkor még Ó- és Újkécskeként létező Tiszakécskére irányult figyelme. Tiszakécskéről 612 ügyet vizsgált, jellemző tömeges vádpont a zsírbeszolgáltatás elmaradása és a feketevágás. A közellátási veszélyeztetés vádjával meghozott ítéleteket a büntetési tételek szerint is elemezte az előadó. Legjellemzőbb ítéletnek a két hónap fogház vagy az egy év börtön bizonyult.

Horváth Gergely Krisztián