2014. november 25-én az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében zajlott le A nemzeti kultúra intézményei és használati módjai a 19. században című konferencia, amelyet a szervezők – az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete és a Művészetek és tudomány a nemzetépítés szolgálatában a 19. századi Magyarországon OTKA-kutatócsoport (K 108670) – a kiváló irodalom- és színháztörténész, Kerényi Ferenc (1944–2008) születésének 70. évfordulójára való emlékezésnek szántak.

 A konferenciát Kecskeméti Gábor, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének igazgatója nyitotta meg. Előadással felérő, a formális megnyitót jóval meghaladó bevezetője felidézte Kerényi Ferenc alakját, s személyes vonatkozásokat sem nélkülöző módon az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb életművét létrehozó tudósként méltatta. Ez az előadás szorosan kapcsolódott a következőhöz, amelyet Gyáni Gábor, az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutató professzora, a konferencia társ-szervezői feladatait ellátó OTKA-kutatócsoport vezetője tartott. Az irodalomszociológia aktualitása (textus és referencia) című előadásában Kerényit úgy jellemezte, mint aki újító módon lépett föl az irodalomtudományban. Meglátása szerint Kerényi a történeti szociológia módszereit szem előtt tartva foglalkozott a 18–19. századi kulturális intézmények történetével, s komplex forráshasználatával folytatható példát adott arra, mi módon lehet a nemzetépítés szolgálatában létrejött kulturális intézményrendszer – mint például a színház – sokoldalú vizsgálatát elvégezni. Erre példaként Kerényinek a Petőfi-kultusz korai szakaszának szociológiai bázisát elemző tanulmányát hozta föl és méltatta.

Valójában ennek példájaként fogható fel a konferencia minden elhangzott előadása: egyrészt azért, mert az előadók mindegyike olyan témát választott, amely jelzetten és a továbbgondolás szándékával nyúlt Kerényi kezdeményezéseihez, másrészt pedig éppen a 19. századi nemzetépítés témakörébe illik bele. Hudi József, a Pápai Református Gyűjtemények munkatársa egy fontos és rendkívül informatív esettanulmánnyal járult hozzá a kérdés vizsgálatához. A Pápay Sámuel hagyatéka mint történeti forrás című előadása ugyanis egy olyan személyiséget állított középpontba, aki a magyar nyelvű irodalomtörténeti gondolkodás egyik úttörője volt, sokat emlegetett életműve pedig éppen a historia litterariából a szakszerű irodalomtörténetbe való átmenet példája. Hudi foglalta össze először a halála után megmaradt vagyonösszeírás adatait, s rajzolta föl eddig ismeretlen levéltári források alapján azt az életutat, amely a mikrotörténet módszereivel kiválóan feltárható karriertörténet.

Völgyesi Orsolya, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főmunkatársa előadásában egy korszakban kicsit későbbi metszetben vizsgált egy fontos pályafutást. A liberális politikusból adminisztrátor? Egy Pest megyei színházépíttető köznemes, Földváry Gábor pályafordulata című előadásának középpontjában ugyanis az a Pest megyei alispán állt, akinek kulcsszerepe volt a Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti Színház) létrehozásában, s akinek ma is ott áll a mellszobra a jelenlegi Nemzeti Színház előcsarnokában. Földváry pályájának az a szakasza volt az előadása tárgya, amikor a korábban ellenzéki nézeteiről elhíresült alispán részt vett az 1840-es évek adminisztrátori rendszerének működtetésében. A tüzetes, levéltári forrásokra felépített előadás bizonyította, hogy a nemzeti kulturális intézmények alapításának ügye összefért a konzervatív politikai felfogással. Az előadó kezdeményezte az adminisztrátori rendszer részleteinek a föltárását és újraértékelését is.  

Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa az Egy visszhangtalan Petőfi-mű: a Históriai jegyzetek című előadásában a költőnek az 1848-as és 1849-es, régóta ismert feljegyzéseit ismertette, s bizonyította, hogy a történészek által nem nagyon vizsgált szöveg olyan információkat őrzött meg a forradalom időszakáról, amelyek Petőfi eddig alig számon tartott kapcsolatrendszerének szóbeli információiról árulkodnak.

A délelőtti ülésszak utolsó előadója Szilágyi Márton, az ELTE BTK egyetemi tanára volt, aki A „nemzeti költő” szereplehetőségei és válságai (Vörösmarty Mihály társadalmi státuszáról) című előadásában szükségképpen vázlatosan Vörösmarty szociális környezetét és életforma-modelljeit tekintette át, kifejezetten abból a szempontból, hogy miként volt lehetséges a 19. század első felének rendi viszonyai között egy „nemzeti költői” státusz elérése és működtetése, s mi maradt mindebből a szabadságharc bukása után, az 1850-es években.

A délelőtti tanácskozást, amelyet Pajkossy Gábor, az ELTE BTK docense vezetett le, kérdésekkel és hozzászólásokkal zárult, amelynek keretében a szekció elnöke is felidézte Kerényi Ferenc alakját.

A délutáni ülésszakra Gajdó Tamásnak, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársának az elnöklésével került sor. A program két egymással szorosan összefüggő, s egymást mintegy ki is egészítő előadással folytatódott. Csörsz Rumen István, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa A „jámbor puttonos”-tól a „mendikás tónus”-ig. Kritikatörténeti reflexiók a 18–19. századi magyar közköltészethez című előadásában egy készülő monografikus feldolgozás részeként a közköltészet fogalmi megközelítéséhez kínált szempontokat. Egy nagyarányú szövegkiadó munka tapasztalatai alapján sokoldalú módon s számos szövegpéldával érvelt amellett, hogy a 19. századi irodalmi gondolkodás számára nem feltétlenül a folklór, hanem inkább a közköltészet volt a kiindulás az ekkor megkonstruált nemzeti jellegű irodalmi folyamatokban.

Ezt a gondolatot folytatta egy másik diszciplína szempontrendszerével a néprajzos Mikos Éva. Az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének munkatársa A népiesség problémája a néprajztudományban című előadásában egyrészt természetesen a 19. századi irodalmi népiesség újraszituálására tett kísérletet, másrészt viszont jóval nagyobb időmetszetet vizsgálva a népi kultúra és különösen a szövegfolklór példája nyomán hozott példákat arra, hogy milyen átértelmezéseken keresztül valósulhat meg a partikuláris szövegeknek a nemzetivé emelése.

A konferencia két utolsó előadása szintén erősen összefüggött egymással, s jól kapcsolódott a színháztörténész Kerényi munkásságának egyik vezérmotívumához. Paraizs Júlia, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének munkatársa A népellenesség tragédiája: Egressy Gábor 1842-es Coriolanus-bemutatója című előadása a 19. század első felének egyik legjelentősebb színészének, a Nemzeti Színház tagjának az alakját idézte. Egressy Gábor egyik legkedvesebb Shakespeare-szerepének a kontextusát világította meg, bekapcsolva az elemzésbe Egressynek a korabeli vitáját Kossuth Lajossal is, hogy a Coriolanus című darab korabeli megítélésének a retorikáját, a képviseleti beszédmód problematikáján keresztül a hírlapi polémia közegében is értelmezhesse.

Végül Rajnai Edit, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa „A színészet hivatásához képesítvén”. Egressy Gábor színházprogramja (1846) című előadásában Egressy pályájának néhány évvel későbbi szakaszát elemezve, egy másik aspektust emelt ki: a színművészet hivatásosodásában is aktívan résztvevő, színházpolitikai kérdésekben is állást foglaló művész miképpen képzelte el az országos színházi intézményrendszer átalakítását. Milyen javaslatokkal állt elő immár annak a helyzetnek a tudatában, hogy létezik a Nemzeti Színház, ám a vidéki színjátszás színvonalemelése még mindig nyitott kérdés maradt.

A délutáni előadásokat élénk eszmecsere zárta.

Völgyesi Orsolya