A médiatörténet és egyháztörténet metszéspontjairól – beszámoló

media1a2013. december 3-án került sor A médiatörténet és az egyháztörténet metszéspontjai című konferenciára a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Médiatudományi Kutatócsoportja szervezésében, amely a kutatócsoport negyedig konferenciáját jelentette. Az első 2012. november 15-én volt Magyar sajtószabadság és -szabályozás, 1920–1989 címmel. (A beszámoló itt olvasható.) 2012. december 6-án tartották a Médiaszabályozás a harmadik évezred kezdetén című konferenciát (a beszámoló itt olvasható), majd következett A sajtó kultúraközvetítő szerepe 1867–1945 című konferencia 2013. május 23-án. (A beszámoló itt olvasható.)


A konferencia megnyitójában Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója köszöntötte a Médiatudományi Kutatócsoport negyedik konferenciáját, az előadókat és a közönséget. Hangsúlyozta, hogy a kutatócsoport megalakulása óta eltelt idő kutatási eredményei – köztük a konferenciák – bizonyítják a csoport szakmai munkájának magas színvonalát. Bebizonyosodott, hogy az interdiszciplinaritás jegyében, a különböző intézmények közötti együttműködés eredményeként új megközelítések és új kutatási irányok alakultak, új eredmények születtek, amelyeket majd kiadványokban közzé is tesznek.

Bárány Zsófia tudományos segédmunkatárs (MTA BTK, Történettudományi Intézet) A magyar katolikus sajtó a reformkorban című előadásában a katolikus sajtó és sajtómozgalom – melynek kialakulása a 19. század második felére tehető – reformkori történetének előzményeit mutatta be, amikor a klerikus körből kilépve, a teológiai célzatosságot elhagyva – vagy legalábbis háttérbe szorítva – a nagyközönség felé fordulás igénye és lehetősége elsőként jelentkezett a magyar katolicizmus politikai célzatú írásos tömegtájékoztatásának történetében. 1838-ban, megelőzve az első, valóban úttörő vállalkozást, a Religio és Nevelés 1841-es megjelenését, indult a Gyarmathy János szerkesztette Magyar Szion/Sion, amely az 1820-tól megjelent Egyházi Értekezések és Tudósítások kizárólag teológiai indíttatásához képest már a nagyközönségnek szánt katolikus sajtóterméknek tekinthető. „Egyházi hír- és enciklopédiai” lapként definiálták, 1838-tól 1840-ig magyarul, majd 1840-től még két évig latinul volt olvasható. A hírlap tartalmát az egyházi hírek mellett egyre növekvő mértékben a hazai közélet határozta meg. A latin nyelvre való áttérés célja az lehetett, hogy a folyóirat a külföldi lapok vérkeringésébe szeretett volna bekapcsolódni. A lap több cikke a korszellem kihívásaira adott, többnyire konzervatív választ fogalmazott meg, támogatói a konzervatív egyházi körökből kerültek ki. Irányvonalát nem tudta sem a hazai, sem a nemzetközi (azaz szentszéki) egyházi irányvonallal és politikával összeegyeztetni, így a magyar klérus végül egy másik, felvilágosultabb, a hazai és nemzetközi politikában járatosabb magyar katolikus periodika megjelenését támogatta, és ez lett a Religio 1841-től, a Sion pedig megszűnt.

Manhercz Orsolya, egyetemi tanársegéd (ELTE BTK, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék) Az 1857-es máriacelli zarándoklat sajtója című előadását három fő téma köré rendezte: az 1857. év, media2a máriacelli zarándoklatok és a sajtó helyzete a Habsburg-birodalomban. Az 1857. év a levert szabadságharc után a magyar közvélemény éledésének ideje volt, és ez évben zajlott a második császári körút, amelyen Ferenc József mellett már Erzsébet is részt vett. Mariazell már évszázadok óta jelentős Mária-kegyhely volt, a Habsburg-birodalomban uralkodói és főúri zarándoklatok színhelye, ugyanakkor a Mária-kultusz miatt a magyarságnak is fontos búcsújáró helye, különösen nagy csapások és veszélyhelyzet esetén. Az 1857-es magyar zarándoklat, Scitovszky János érsek személyes vezetésével (hatásos felszólításával a zarándoklaton való részvételre) szinte politikai demonstráció lett, az ország nehéz helyzete miatt és a birodalmi önkény ellen, „Isten anyjának enyhítését kérve hazánkra”. A zarándoklat korabeli sajtóban való megjelenését az előadó több újságban vizsgálta: a Budapesti Hírlapban, a Wiener Zeitungban, az Allgemeine Zeitungban és a The Times hírlapban, összevetve azok információit a résztvevők számáról (a magyar zarándokok száma 15-20 ezer lehetett), a zarándoklat jellegéről, eseményeiről. Jellemzőnek tekinthető, hogy a bécsi kormányzat is úgy tekintett a magyar zarándokok megjelenésére és vonulására, mint vallási és politikai demonstrációra. A Budapesti Hírlap később (1884-ben) úgy emlékezett az 1857-es máriacelli zarándoklatra, hogy ott a magyarok „Istennel tüntettek az abszolutizmus ellen”.

Klestenitz Tibor tudományos segédmunkatárs (MTA BTK, Történettudományi Intézet) A katolikus nagygyűlések mint médiaesemények a dualizmus korában címmel tartott előadást. A katolikus nagygyűlések műfaja német nyelvterületen született a 19. század közepén, Magyarországon az 1890-es években tartották az első hasonló megmozdulásokat, majd 1900-tól rendezték meg évente az országos nagygyűléseket. A helyszín az 1907-es pécsi és az 1909-es szegedi eseményt leszámítva mindig a főváros volt. Már sok kortárs is úgy érezte, hogy a 20. század kezdetén, „a reklám zajos világában” a nagygyűléseknek a gyakorlati célok kijelölése, a programadás mellett egy másik feladata is van: a katolikusok közéleti identitásának megerősítése, az antiklerikalizmussal és ateizmussal szembeni erődemonstráció. A politikai üzenet megfogalmazásán kívül az esemény egyéb körülményeire is nagy gondot kellett fordítani: az előkészítés, a gyűlés rendezettsége, szimbólumai, a helyszín dekorációja, a résztvevők létszáma, magatartása, a kívülállókkal és a hatóságokkal kialakuló viszonya, valamint az esemény által felkeltett érzelmek olyan szempontok voltak, amelyek a sajtó szemüvegén keresztül szemlélve komoly jelentőségre tehettek szert. Az előadás bemutatta, hogy a katolikus nagygyűlések esetében mennyire voltak adottak a hatásos médiaesemények megrendezéséhez szükséges feltételek. Elsősorban a résztvevők számát, viselkedését, a szimbolikus térfoglalási kísérleteket, valamint a politikai egység kérdését vizsgálta.   Összegzésként elmondta, hogy a nagygyűlések médiaeseményekként nem voltak igazán versenyképesek, hiszen több fontos feltétel sem volt adott ehhez. A szervezőknek nem sikerült megteremteni a résztvevők közötti politikai egységnek még a látszatát sem, valamint – a két vidéki nagygyűlés kivételével – nem tudtak jelentős létszámú támogatót felvonultatni, szimbolikus térfoglalási kísérleteikkel pedig képtelenek voltak tartósan megkérdőjelezni a szociáldemokraták uralmát a budapesti utcák felett. A katolikus elit egyetértett a korabeli tömeglélektani kutatásokból fakadó következtetéssel, mely a tömegjelemedia5nségeket a modern társadalom tartós tünetének tekintette, amelyeket ezért az új hatalmi technológia eszközévé kell tenni őket. A katolikus nagygyűlések ennek a kísérletnek a részét alkották – még ha Magyarországon nem is voltak igazán sikeresek.

Csibi Norbert egyetemi tanársegéd (PTE BTK, Újkortörténeti Tanszék) A sajtóügy aktuális kérdései a 19–20. század fordulójának katolikus nagygyűlésein című előadásában ismertette azokat a vitákat, véleményeket és javaslatokat, amelyek a katolikus sajtó fejlesztése kapcsán merültek fel a korszakban. A katolikus körök is hangsúlyozták a sajtó fontosságát, amellyel mind több emberhez lehet eljuttatni az egyházi információkat és a keresztény életszemléletet. Ehhez szükségesnek tartották a színvonalas, a kor követelményeinek megfelelő „professzionális” katolikus sajtó kialakítását hozzáértő szakemberek képzésével. Többen szorgalmazták, hogy a katolikus sajtó tematikájába emelje be, illetve hangsúlyosabban foglalkozzon a szociális ügyekkel, a társadalmi problémákkal. Felvetődött, hogy tanulmányozni kell a sikeres külföldi példákat – főleg az osztrák és a német katolikus sajtó működését –, és lehetőség szerint Magyarországon is vezessenek be mindezekből. Szinte állandó nehézséget jelentett a katolikus lapok alacsony példányszáma és az előfizetések kevés száma, ennek javítására is számos javaslat született, például a terjesztés növeléséhez a személyes ismertetés (propaganda) alkalmazása, vagy az az elképzelés, hogy az országos lapok vidéki kiadásaikban helyi mellékletekben a helyi viszonyokkal foglalkozó tematikával szerezzenek több olvasót és előfizetőt a katolikus sajtótermékeknek is. Felmerült az is, hogy a katolikus tömegdemonstrációk rendezésénél vegyenek példát a szociáldemokratáktól, akik sikeresen szerveztek ilyen akciókat, és toboroztak előfizetőket lapjaik számára.

Gianone András középiskolai tanár (Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium) A nyilvánosság és az Actio Catholica című előadása szintén a katolikus tömegrendezvényekkel foglalkozott, de az eddigiektől eltérően, a szervezők szempontjából vizsgálta a témát. Magyarországon az Actio Catholica 1932-ben alakult meg, és az 1930-as és 1940-es években fontos és sokrétű szerepet töltött be a magyar katolikus egyház életében. A Horthy-korszak második felében a magyar katolicizmusnak egyfajta mozgalmi központja volt, számos országos jelentőségű megmozdulást szervezett (többek között a nemzetközi visszhangot kiváltó XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszust is). A 20. századi demokratizálódás első jele volt a katolikus egyház keretein belül, hogy felismerték a tömeg erejét, támaszkodni kezdtek rá, és annak szervezéséhez egy világi szervezetet hoztak létre – igaz, felülről szervezve, és még az egyház hierarchikus vezetése alatt. Létrehozásának egyik fő szempontja volt, hogy ne pusztán a liberalizmus és a szociáldemokrácia határozza meg a tömegek szellemiségét, hanem a kereszténység is. Az Actio Catholica által szervezett nagygyűlések nem különböztek a 20. század eleje óta rendezett katolikus tömegrendezvényektől, legjelentősebb elemük továbbra is a körmenet volt, amelynek útvonala a Bazilikától indult és oda tért vissza, és amely résztvevőinek létszáma ekkor már a 200 ezret is elérte. A rendezvények azonban mégis demokratikusabbnak tarthatók az előzőektől, mivel nagy hangsúlyt kapott az a törekvés, hogy nagyobb tömegek számára is vonzóbbá tegyék a programokat (szertartásokat). A katolikus rendezvényekről szóló tudósítások megjelentek a rádióban (gyakran közvetítés is volt) és a filmhíradóban is. Az Actio Catholica a nyilvánosság számos fórumát felhasználta a népszerűsítésben, a szervezésben. A nyilvánosság elvesztésével 1948 második felétől kezdve az Actio Catholica az egyre erősödő egyházüldözés következtében leépült. (Az 1950-es évek végétől kezdve az a hivatal, amelyik a nevet továbbvitte, békepapi vezetés alá került, s ez olyan mértékben lejáratta az Actio Catholicát, hogy a rendszerváltás után a püspöki kar megszüntette.)

Oláh Péter doktorandusz (ELTE BTK, Történelemtudományok Doktori Iskola) Atatürk és az iszlám – a muszlim sajtó szerepe és jelentősége a Török Köztársaságban című előadása kissé különbözött a többitől, hiszen nem magyar, hanem török témáról szólt, ugyanakkor mégis a vallás és a sajtó kapcsolatával illeszkedett a konferencia tematikájába. Az elvesztett háborút lezáró sèvres-i békeszerződés ellen a törökök katonai ellenállást szerveztek. A török függetlenségi háború (1919–1923) során a török haderő kiszorította a külföldi csapatokat, 1922-ben az országgyűlés eltörölte a szultanátust, majd a lausanne-i békeszerződés megkötése után, 1923-ban kikiáltották a köztársaságot. Az ország vezetője, Mustafa Kemal Atatürk, modern, világi és Nyugat orientált media3államot hozott létre drasztikus reformok segítségével. Ennek része volt, hogy eltörölték az iszlám törvénykezést, az iszlám iskolákat és a dervisrendeket, és a sajtóban semmilyen vallási jellegű írás nem jelenhetett meg. Az egypártrendszert 1950-ben felváltó polgári kormányzást gyakorta katonai puccsok váltották fel, mivel a hadsereg a világi állam őreként minden, iszlámnak teret nyitó politikai irányzatot és személyt megbuktatott. 2002 óta azonban az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) van hatalmon, amely egy új politikai irányvonalat követ: a nemzeti hagyományokat (a török állam megalakulása óta meghatározó nacionalizmust) az iszlám hagyományokkal és a függetlenség elemeivel vegyíti, és feladatának tekinti a muszlim szellem és közösség létrehozását. Ebben igen fontos szerepet játszik a média, és ma a török fiatalok körében jelentős a muszlim előretörés.

Kiss Réka tudományos főmunkatárs (MTA BTK, Néprajztudományi Intézet) A modernitás dilemmái a két világháború közötti református sajtóban című előadásában arra kereste a választ, hogy miként változott a század folyamán a református identitás tartalma, melyek voltak azok a meghatározó jelenségek, történelmi tapasztalatok, melyek a reformátusok önazonosságtudatát döntő módon befolyásolták, mik voltak főbb problémái, az egyházi közbeszédet meghatározó súlyponti témái, valamint hogy milyen szerepet játszott az egyházi sajtó a nyilvános diskurzusok formálásában. A 19. század liberális protestáns történetírásának meghatározó eszméjévé vált, hogy a reformáció kiindulópont volt: a modernitás kezdő fejezete, ugyanakkor a 19. század közepére a magyar reformátusság nemzeti jellege is a kortárs közélet toposzává vált. A két háború közötti református sajtó kutatásának egyik lehetséges iránya: hogy lehet újraértelmezni a liberális, és ezen belül nemzeti hagyományt, milyen elvek mentén lehet újra kijelölni a felekezeti identitás alapelemeit, milyen szempontok szerint lehet az egyházi hitelvi és közéleti pozícióit tisztázni, újradefiniálni. A megújulási kísérletnek a két háború között a legfontosabb szellemi központja kétségtelenül a magát a „kálvinizmus világnézeti exponensének” nevező Ravasz László püspök volt, aki különösen nagy hangsúlyt fektetett az egész reformátusságra kiterjedő egységes és kifelé is ható egyházépítő reformprogram körvonalazására, az egyház addigi társadalmi jelenlétének megerősítésére. Ravasz jól ismerte fel a kor modern tömegkommunikációs eszközeiben rejlő egyházi lehetőségeket is, és komoly erőfeszítéseket tett, hogy a virágzó és sokszínű helyi és egyesületi sajtó mellett, az egyház véleményformálói által régóta sürgetett, az egységes egyházi közvélemény formálására alkalmas, országos terjesztésű, hit- és érdekvédelmi református újság is megjelenhessen: a Református Figyelő, majd a Református Élet. A protestantizmus szellemi megújulásának kiindulópontja a bibliai alapokhoz való visszatérés volt, illetve a protestáns teológiát megalapozó lutheri és kálvini örökség felvállalása. Másként fogalmazva az új református önértelmezés a reformáció kulturális-társadalmi, eszmetörténeti, vagy éppen politikai hozadékaival szemben a reformáció és a református identitás vallásos gyökereinek elsődlegességére, vallásos mivoltának középpontba állítására helyezte a media4hangsúlyt. Ez az eszmei fordulat, református megújulásként aposztrofált paradigmaváltás adja meg azt az értelmezési keretet, melyben a modern világ kihívásaira adott református válaszkísérletek elhelyezhetőek.

Turbucz Dávid tudományos segédmunkatárs (MTA BTK, Történettudományi Intézet) Átpolitizált vallásosság a Horthy-korszakban. Horthy Miklós vezérkultusza című előadásában azt elemezte, miért, hogyan és milyen elemeket használtak fel a vallásból a sajtóban megjelenő vezérkultuszhoz, miszerint Horthy Miklós a magyar nemzet megmentője, az Istentől rendelt vezér, „Horthy apánk”. A Horthy-kultusz a kormányzóhoz kapcsolódó évfordulókon nyilvánult meg a legerőteljesebben. Ezekhez a napokhoz köthetően (budapesti bevonulás: november 16.; kormányzóvá választás: március 1.; június 18. és december 6.: Horthy születés- és névnapja) szinte mindig hasonló felépítésű ünnepségek zajlottak, amelyekben az egyházak is jelentős szerepet játszottak: igehirdetése és imák, pásztorlevelek, zászlószentelések, tábori misék és istentiszteletek, vallásos motívumokat felhasználó méltatások jellemezték az ünnepségeket. A vallásos motívumok között megtalálhatóak voltak az ószövetségi próféciák, a krisztusi szenvedéstörténet elemei, amelyek üzenete Horthy személyéhez kapcsolódóan az volt, hogy a kormányzót Isten küldte a magyar nép élére, illetve a jó és a rossz küzdelmében Horthyt a nemzeti megváltó szerepében láttatta. Mindezt az előadó a szakirodalomban „átpolitizált vallás”-nak nevezett modern kori jelenséggel hozta kapcsolatba.

Rétfalvi Balázs levéltáros (Szombathelyi Püspöki Levéltár) A Magyar Kurír külföldi hírei 1945-ben címmel a katolikus sajtótudósító újraindulásának körülményeiről tartott előadást. (Ez a kiadvány eredetileg magánvállalkozásban létesült 1910-ben, célja hagyományosan a magyar sajtó tájékoztatása volt az egyházi vonatkozású eseményekről.) A magyar katolikus napisajtó a második világháborút követő években rendkívül nehéz helyzetbe került, hiszen a megszállt országban csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyével lehetett politikai napilapokat indítani. Csupán néhány katolikus periodika, így például a hitbuzgalmi A Szív, az Új Ember kapott megjelenési engedélyt, majd 1945 májusában a Magyar Kurír is megjelenhetett. 1945-ben igen kis terjedelemben adhatták ki az orgánumot, ezért szerkesztőinek nagyon meg kellett gondolniuk, mit közöljenek. A külföldi hírek kezdetben a terjedelemnek alig hatodát tették ki, később ez az arány az 50 százalékot is elérhette. A sajátos viszonyok miatt belpolitikai kérdésekben nem lett volna tanácsos nyílt kritikát gyakorolni, az orgánum szerkesztői ezért a külföldi hírek célzatos megválogatásával – a választásokról, politikai vitákról, a képviseleti demokrácia nyugat-európai működéséről szóló hírekkel – üzentek kortársaiknak, a követendő mintákra hívták fel a figyelmet.


Farkas Ildikó