A kitaj birodalom

A korai mongol nyelvet (ómongol nyelvállapotot) beszélő kitajok által Északkelet-Kínában létrehozott birodalom (907–1125, 947-től Liao dinasztia),  a mongolok által ma lakott vidék jelentős részét, elsősorban a mai Mongólia középső-, keleti- és délkeleti területeit is uralta. A kitajokat 405 körül az északi Wei dinasztia (386-534) évkönyveiben említik először, de nagy valószínűséggel már a 3. század végén, a 4. század elején is aktív részesei voltak a belső-ázsiai sztyeppe keleti vidékén zajló eseményeknek. Egyes elképzelések szerint tagjai lehettek a Xianbei Birodalomnak (156-234) is, mely vezető népessége szintén egy korai nyelvállapotot beszélő proto-mongol népesség lehetett.

A kitajok a 7. században többször összecsaptak az akkor Belső-Ázsia jelentős részét uraló türkökkel, Kapgan kagán (Qaphgan ?-716) 697-ben súlyos vereséget mért rájuk, de később újra erőre kaptak. 751-ben legyőzik An Lushan (703-757) tang kori hadvezér seregeit, majd később összecsapnak a területet 745-840 között uraló ujgurokkal is.  A 10. század elején az ujgurok hatalmát elsöprő kirgiz betörés, és a Tang-dinasztia (618-907) hatalmának meggyengülése és összeomlása után a gyorsan kialakuló hatalmi vákuum lehetőséget adott a kitajok előretörésre, akik a mai Mongólia és Északkelet-Kína jelentős részét elfoglalva létrehozták saját államukat.

A kínai évkönyvek által említett nyolc törzsük közül a legerősebb a Yelü volt, melynek akkori vezetője, Abaoji (872–926) a többi törzset is fennhatósága alá vonta. Abaoji irányítása alatt 906-ra egységes, jól szervezett törzsszövetség jött létre, mely már Kína északi határait veszélyeztette.

Abaojinak kínai tanácsadója volt, buddhista, konfuciánus és taoista templomokat építtetett, és 920-ban parancsára alkották meg kínai mintára a kitajok „nagy írását”, a dazit. Ezzel az írással számos kitaj forrás maradt fenn, szemben az ujgur mintára 925-ben létrehozott kitaj „kis írással”, amelyet a kitajok a nagy írással párhuzamosan használtak.

Abaoji 926-ban egy Korea elleni hadjárat során vesztette életét, örökségét fia és utóda, Taizong (927-947) vitte tovább. A kitajok állama 947-ben felvette a Liao nevet, s a dinasztia ettől kezdve több mint másfél évszázadig uralkodott Északkelet- Kínában, a mai Mongólia és Mandzsúria területén.

Uralkodásuk alatt a kitajok fokozatosan elkínaiasodtak, bár nem csak a kínai kultúra volt jelentős hatással rájuk, hanem ők is rajta hagyták kézjegyüket Kínán. A Liao korszak legmeghatározóbb vallásává a buddhizmus vált, 1078-ban, Daozong császár uralkodása idején a források már 360 ezer szerzetesről és apácáról beszélnek, akik a lakosság csaknem tíz százalékát tették ki. Ezzel együtt vallási türelem jellemezte a kitaj kormányzatot és az államvallássá váló buddhizmus mellett a manicheizmus, nesztoriánus kereszténység is jelen volt a birodalomban, ahogyan a kínai kultúrában meghatározó taoizmus, vagy konfucianizmus is.

A belső-ázsiai területeken a kitaj városok voltak a vallási, kereskedelmi és mezőgazdasági központok. Innen ellenőrizték a Selyemúton folyó kereskedelmet, irányították a diplomáciai kapcsolatokat a közép-ázsiai területekkel. A Liao-dinasztia számos háborút vívott a Kína nagy részét ekkoriban uraló Északi Song-dinasztiával, s az összecsapásokból rendre a kitajok kerültek ki győztesen. Emiatt a Song-ház kénytelen volt hatalmas összegű éves adóval megvásárolni tőlük a békét. Ezek az adók is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a kitajok virágzó gazdaságú és kultúrájú, erős birodalmat kormányozhattak hosszú időn keresztül. A birodalom adminisztrációja számos elemet ötvözött a nomád és letelepült hagyományokból.

A kitajok hatalmát a Mandzsúria vidékéről származó, tunguz nyelvet beszélő dzsürcsik törték meg

1125-ben. A dzsürcsik elfoglalták a Liao állam területét, az Északi Song dinasztiát (960-1127) is megdöntötték, s egész Észak-Kínát birodalmukhoz csatolták. A kitajok egy része a támadás elől Belső-Ázsia nyugati felébe menekült; itt Yelü Dashi megalapította a Nyugati Liao (Xi Liao) dinasztiát, mely majdnem egy évszázadig létezett, s melyet 13. század első évtizedében már a mongol állam megalapítás körüli törzsi háborúkban vesztes és nyugatra menekülő naimanok próbáltak irányításuk alá vonni. Ezt az államot a történetírásból Karakitaj Birodalomként is ismerhetjük. 1216-ban a karakitajok kénytelenek voltak behódolni Dzsingisz kánnak, majd teljesen beolvadtak a formálódó Nagy Mongol Birodalomba, ahol tanácsadóként segítették az államigazgatási rendszer kiépítését.9

A kitajok Mongólia területén

A kitajok a mai Mongólia területének keleti és központi területeit is elfoglalták és jelentős településeket hoztak létre ezen a vidéken. Mai ismereteink szerint több mint 150 települést alapítottak a nomád területeken, amelyek legfontosabb képviselőinek maradványai megtalálhatók a keleti-mongol területeken a Kerülen folyó (Kherlen gol) vidékén, de lelőhelyek vannakk Öndörkhaantól nyugatra Khentij aimagban is. Kiemelkedő az Ulánbátor közelében található Chin tolgoi balgas lelőhely, illetve az Orkhon völgyének települései, vagy Khar bukh balgas, melyek sok esetben ujgur városok alapjaira épültek. Ezeket a városokat (településeket), illetve azok maradványait, a kitaj birodalom bukása utáni korokban is használták, így ezek régészeti szempontból is számos érdekességgel kecsegtetnek. A Tola- (Tuul gol) és a Kerülen folyók völgyében a határok védelme és a környező nomád lakosság ellenőrzésére erődített települések sorát hozták létre, mellyel egy időben a letelepedett földművelő lakosság is megjelent a területen.

Az erődített települések alaprajza téglalap alakú, a kerítőfalakat a fő égtájakhoz irányították, a falak külső részén legtöbbször négyzet alakú külső tornyok is megfigyelhetőek. A kerítőfalakat a kitajok sajátos, Észak-Kínában rendkívül elterjedt technikával építették, amely kínaiul a hangtu nevet viseli. E technika lényege, hogy a falakat rétegenként döngölt földből emelték, amely száraz klimatikus viszonyok között betonkeménységű épületeket eredményezett. A falak középső részén egy-egy kaput emeltek, amelyeket a korszakban jellemző L-alakú elővéddel láttak el. A kerítőfalakon belül a fő kapukból kiinduló két, egymást derékszögben metsző széles sugárút osztotta négy részre a rendelkezésre álló területet. Ezekben a négyzetekben épületmaradványok figyelhetők meg enyhe kiemelkedések vagy tetőcserép-omladékok formájában. Az említett települések igen nagy kiterjedésűek, oldalfalaik 5-800 m hosszúak, alapterületük 40-80 hektár között változik. Valamennyi kitaj kori erődített település közül a legnagyobb Chin tolgoi balgas, ami két nagyobb, négyzet alakú részből áll, alapterülete pedig meghaladja a 80 hektárt. Egy, a helyszínen talált tetőcserép felirata alapján ez a település a kínai forrásokból Kedun néven ismert várossal azonosítható, amely az északnyugati területek (Zhenzhou körzet) fontos közigazgatási központja volt.