Beszámoló a doni áttörés 70. évfordulóján rendezett konferenciáról

036 A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, a Holokauszt Emlékközpont és a Magyar Történelmi Társulat 2013. január 15-én konferenciát rendezett az 1943. januári doni áttörés 70. évfordulója alkalmából.

 Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont (MTA BTK) főigazgatója köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a rendezvény célja egyrészt emlékezés a magyar történelem 009 egyik legsúlyosabb katonai vereségére és veszteségére, másrészt a szakmai korrektség jegyében új megközelítéssel újabb információk nyilvánossá tétele a nagyközönség számára is a magyar királyi 2. honvéd hadsereg sorsáról. Az emlékezésre az áldozatokként is hősiesen helytállók iránti tisztelet ad okot, az újabb szakmai nyilvános konferenciára pedig a közvéleményben élő régi sztereotípiák eloszlatásának igénye. Magyarország az adott nemzetközi helyzetben, a német szövetség kötelékében elkerülhetetlenül (de a kialkudható legkisebb részvétellel) lépett a háborúba, ennek tragikus velejárója volt a hadsereg frontra küldése. A történetileg nyilvánvalóan elhibázottnak minősíthető, de a korabeli döntéshozók többsége számára szükségszerűnek látszó döntést a politikusok hozták meg, a hadsereg a kötelességét teljesítette. A magyar katonák számára biztosított technikai felszerelés és ellátás a hátországi erőfeszítések ellenére sem volt elégséges arra, hogy a 2. hadsereg sikerrel szálljon szembe a nagyobb létszámú és jobban felszerelt Vörös Hadsereggel.

 017 Kovács Vilmos, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka köszöntőjében elmondta, hogy a mostani esemény a Hadtörténeti Intézet rendezvénysorozatának része, amelyet a doni áttörés 70. évfordulója kapcsán tartanak. Bemutatták a Hadtörténeti Intézet és Múzeum által kiadott képes albumot, amely Don-kanyar 1942–43 címmel nagyrészt a Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívumából származó, eddig ismeretlen képekkel hozza közel az olvasókhoz magyar és angol nyelven a hadi eseményeket és a katonák mindennapjait a fronton. Kovács Vilmos hangsúlyozta, hogy a szintézisre törekvő tudománynak többféle szempontból, a lehető leggazdagabb, még ma is folyamatosan bővülő forrásbázisra építve kell feltárnia a történéseket. Kiemelte, hogy még 70 évvel az események után is kerülnek elő újabb történeti források, főként Oroszországból, de sajnos az újabb szakmai eredmények nem jelennek meg a sajtóban és a közvéleményben. Ezért is fontos a mostani konferencia, illetve a különböző intézmények szakmai együttműködése. Az MTA BTK és a HM Hadtörténeti Intézet együttműködési megállapodást kötött a további kutatások koordinálására.

020 Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója köszöntőjében elmondta, hogy a doni áttörés évfordulójáról a Holokauszt Emlékközpont is megemlékezett, a doni munkaszolgálatosok emlékére avatott táblával. Tovább folytatják a munkaszolgálatosok történetének feldolgozását a jövőben is, együttműködve a konferenciát szervező intézményekkel. Ezek az intézmények a nemzeti emlékezés különböző tereit képviselik, ez közös munkálkodásuk alapja. A Don-kanyarban harcolt katonák hősiességéről és veszteségeiről egyaránt téveszméket eloszlatva kell beszélnünk.

A konferencia első részében a „Hadsereg és politika” témakörében hangzottak el előadások.

Elsőként Szakály Sándor (az MTA BTK TTI Horthy-kori témacsoportjának vezetője és a Károli Gáspár Református Egyetem professzora, Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezetője) Magyarország katonapolitikai helyzete 1942–1943 fordulóján címmel tartott előadást, amelynek fő kérdése az volt, hogyan került a magyar 2. hadsereg a Don-kanyarba. Az előadó ismertette azokat a tárgyalásokat, amelyeket az 1942 februárjában Budapestre érkező Keitel tábornagy folytatott a magyar politikai és katonai vezetőkkel Magyarország nagyarányú részvételéről a Szovjetunió elleni háborúban. A tárgyalások folyamán a magyar vezetés – mind a politikai, mind a katonai – hangsúlyozta, hogy Magyarország számára az a részvételi arány, amelyet Németország követel, teljesíthetetlenül súlyos, és gyakorlatilag „lealkudta” a magyar részvétel mértékét. Végül egy három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadosztályból és egy repülődandárból álló hadsereget állítottak fel (ez lett a magyar királyi 2. honvéd hadsereg), az akkori viszonyoknak megfelelően, minden előírást betartva (munkaszolgálatosok aránya, fegyverzet, lőszer stb.). Ez a hadsereg mindent megkapott, ami az akkori Magyarország viszonyaiból kitelt – ami persze nem volt azonos a Wehrmacht felszereltségével. A háború célja magyar részről az volt, hogy minél kisebb veszteséggel teljesítsék a „szövetségesi kötelezettséget” – a tisztek parancsba is kapták, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. A magyar hadseregnek akkor a környező államok hadseregeivel kellett egy szinten állnia (ez nagyjából így is volt), és nem egy nagyhatalom elleni háborúra készült. (A román határ mentén állomásoztatott magyar hadtestek területéről nem mozgósítottak, félve egy esetleges Magyarország elleni román támadástól.) A német hadvezetés valamivel több mint kétszáz kilométeres arcvonalon helyezte el a magyar hadsereget és a végsőkig való kitartást kérte a magyar államfőtől, a Legfelsőbb Hadúrtól. A katonák hősiesen helytálltak, és a közvélekedéssel szemben a hadsereg nem semmisült meg. 1943. január és április között a doni áttörésben 42 ezer magyar katona halt hősi halált vagy tűnt el, 28 ezer volt a Magyarországra visszaszállított sebesültek száma, míg a korabeli szovjet híradások 26 ezer magyar hadifoglyot említettek. Az 1942. áprilistól 1943 tavaszáig összességében – a később kiküldött utánpótlással együtt – mintegy 250 ezer magyar katonát vezényeltek a Don-kanyarba. Szakály Sándor véleménye szerint hozzávetőlegesen 125-130 ezer fő lehet a teljes veszteség.

029 Szabó Péter alezredes, hadtörténész, az MTA doktora Fronthétköznapok 1942-ben a Donnál címmel a katonáknak a harcok szünetében megélt mindennapjairól tartott előadást. A Don-kanyarba kiérkező magyar 2. hadsereg az 1942. júniustól szeptemberig tartó hídfőcsaták után négy hónapig viszonylagos nyugalomban élhetett, bár ez az időszak is mozgalmasan telt a katonák számára. Az állandó katonai szolgálat (őrszolgálat, felderítés, kiképzés stb.) mellett fontos tevékenységet jelentett a körletfejlesztés, a műszaki építés, a csapatok lakhelyének kiépítése, rendben tartása, fejlesztése. A katonákat megviselte a tartalékok hiánya, ami a kiszolgáltatottság érzését keltette, valamint az információk hiánya tartózkodásuk céljáról és időtartamáról. Az, hogy télre is itt kell maradniuk, csalódást és félelmet keltett bennük, főként hogy kétséges volt megfelelő téli ellátásuk. Az élelmezést a németek biztosították a magyar katonák számára, akik annak sem minőségét, sem mennyiségét nem tartották megfelelőnek. A téli védelemre való felkészülés komoly nehézséget jelentett, fűthető, zárt elhelyezést kellett biztosítani mindenkinek, de a fában szegény területen nem volt könnyű építőanyagot szerezni és megfelelő téli szállásokat kiépíteni. Az otthonnal való kapcsolatot a tábori posta biztosította, de 1943. január 12-től egy hónapig nem volt kapcsolat, az otthoniak nem sokat tudtak a doni hadseregről, a sajtó sem részletezte a történteket.

Horváth Csaba alezredes, hadtörténész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyetemi docense A magyar királyi 2. honvéd hadsereg felderítő szolgálata című előadásában hangsúlyozta, hogy a magyar felderítő szolgálat az akkori viszonyoknak megfelelően teljesítette feladatát, idejében szólt a szovjet támadás lehetőségéről. Felderítés nélkül nincs hadművelet, az 1939-es szabályzat rögzítette a felderítés rendszerét: harcfelderítés, hadászati, harcászati, tüzérségi, műszaki és különleges felderítés szerepelt benne. 1942–1943-ban már ezt alkalmazták, addigra kialakultak a szakfelderítő erők, közülük is a legfontosabbak voltak a repülősök és a rádiósok. A magyar 2. hadsereg hadműveleteinél alapvető fontosságú volt a felderítés, mind az első, támadó időszakban (1942 nyara), amikor is az ismeretlen terepet kellett felderíteni, mind a hídfő- és folyóvédelem időszakában (1942. július–szeptember), amikor a szovjet csapatok mozgását kellett felderíteni. Mindehhez járőrök, harcoló előőrsök, figyelők, fülelők, rádiósok, repülősök felderítőmunkája kellett. Mindezek összesített jelentése alapján a felderítőszolgálat szovjet támadás indulását feltételezte. Az 1942. december 10-i felderítőösszesítés január 10-re utalt, amikortól a magyar hadsereg várhatja a támadást – amely január 13-án meg is indult.

Gruber Mihály, a Hadtörténelmi Levéltár levéltárosa A magyar királyi 2. honvéd hadsereg történetének ismeretlen forrásai a voronyezsi levéltárban címmel az elsősorban orosz levéltárakból újonnan előkerült történeti forrásokról tartott előadást. Az orosz levéltárakkal újonnan kialakított szakmai együttműködés biztosítja a magyar kutatóknak a betekintést az orosz forrásokba, elsősorban a Voronyezsi Terület Állami Levéltárának anyagába. Itt főként az 1942–1943 folyamán a voronyezsi régióban elfogott magyar hadifoglyok iratai, illetve „ellenséges” (azaz akkori magyar nyelvű) iratok (amelyeket az NKVD már áttekintett és átadott a levéltárnak) találhatók. Ezt az egykor zárt anyagot 1993-ban tekintették meg először, áttekintése a 2000-es évekig tartott. Főként (magyaroktól származó) fényképek, magyar nyelvű iratok, brosúrák, levelek, hadbírósági ügyek, parancsok, kitüntetési felterjesztések szerepelnek az anyagban, amely feltehetően nem teljes, hiszen már az NKVD mindezt átválogatta. Mégis, a forrásanyag jelentős, hiszen ismereteinket gazdagítja a magyar katonák életéről, mindennapjairól. Az előadó hangsúlyozta, hogy még számos orosz levéltárban van magyar vonatkozású anyag, de egyelőre nem mindegyikük hozzáférhető. Kitért arra is, hogy az orosz forrásokkal óvatosan kell bánni, mert nem mindig megbízhatóak. Az orosz feljegyzésekben, leírásokban ugyanis nem mindig tudták megkülönböztetni az egységesen fasisztáknak minősített támadó nemzeteket, összekeverték a német, olasz, magyar csapatokat, személyeket, ezért kezelésük különösen nagy körültekintést igényel.

A konferencia következő részében a „Hadsereg és haditechnika” témakörben tartottak előadásokat.

Kovács Vilmos ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka A magyar királyi 2. honvéd hadsereg fegyverzete című előadásában azt az általánosan elterjedt nézetet cáfolta, miszerint a magyar hadsereg fegyverzete súlyosan elmaradott lett volna. Az előadó hangsúlyozta, hogy a magyar királyi 2. 048 honvéd hadsereg az akkori magyar lehetőségek szerint a legjobb felszerelést kapta, amely a szigorú előírásoknak darabszámra is megfelelt. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a magyar honvédséget nem egy nagyhatalom elleni háborúra készítették fel, hanem a szomszédos országok ellen kellett volna paritásban lennie (ez nagyjából meg is valósult). Az is fontos adalék még, hogy a közép-európai viszonyok (időjárás, útviszonyok) nagyban eltértek a Szovjetunió keleti felének viszonyaitól, és az a magyar fegyverzet vagy gépezet, amely –5 °C-ban még kiválóan működött, sokszor nem látta el feladatát –20 vagy főleg –40 °C-ban. Ami pedig valóban nagy hiányossága volt a magyar hadseregnek, és ez a későbbiekben valóban tragikus következményekkel járt, az a gépesített közlekedés és szállítás, a mobilitás hiánya volt.

A gyalogság fegyverzete egyrészt valóban a Monarchia idején kialakított normákat tükrözte, de ezeket az 1930-as években korszerűsítették, fejlesztették. Másrészt magyar gyárakban, de német, olasz, svájci és svéd szabadalmak alapján gyártott fegyverekből, illetve kisebb részben német, olasz fegyverszállításokból, zsákmányanyagból állt össze a fegyverzet. Az egyéni fegyverek között volt 1935-ös modellű 8 mm-es ismétlőpuska (ez megfelelt a német és szovjet hasonló fegyvernek), 1937M 9 mm-es öntöltő pisztoly, 1940M 9 mm-es német géppisztoly, 1942M magyar kézigránát és láng kézigránát. A kollektív fegyverek között volt 8 mm-es golyószóró (svájci licenc alapján magyar gyártmány), 1932M géppuska, 1936M 2 cm-es nehézpuska, amely ugyan komolyabb páncélosok ellen nem volt elég hatékony, viszont 1942–1943-ban a szovjet páncélosok sem voltak olyan védettségűek, mint később (a T34-es fejlesztése 1943 folyamán történt). A páncélosok elleni harc döntő fontosságú volt, a magyar tüzérség is rendelkezett hétféle páncéltörő ágyúval, háromféle aknavetővel (ezeket a szovjet hadsereg hatékonyan alkalmazta, így a magyar hadseregben is szorgalmazták számuk növelését) és nehéztüzérséggel, amelynek hatékonysága azonban – főként a hatótávolsága – elmaradt a szovjet tüzérségtől. Az igazi probléma azonban a mobilitás kérdése volt, télen a nagy hidegben a magyar tüzérség nem, vagy csak alig, emberi erővel mozgatva tudott mozdulni. (A 2. magyar hadsereggel 70 ezer ló volt az arcvonalban, a tüzérség fogatolásához, a nagy hóban használhatatlanok voltak.) Összességében a magyar királyi 2. honvéd hadsereg fegyverzetéről elmondható, hogy kellő számú korszerű fegyverzettel rendelkezett, azonban azok megfelelő szállítása és kellő téli kezelése nem volt megoldott, és ez súlyos következményekkel járt a harcok folyamán.

Bonhardt Attila ezredes, a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója A magyar királyi 1. tábori páncélos hadosztály felszerelése és 1942–1943. évi tevékenysége címmel tartott előadást. A 2. hadsereg frontra küldésének időszakában nem volt hadra fogható magyar páncélosegység, a frontról visszatérő magyar erők szinte minden megmaradt harckocsiját nagyjavításra kellett visszarendelni. A németek az új egység céljaira főleg elavult Pz38/t-ket adtak át. Az 1. páncélos hadosztály főereje a 30. harckocsiezred volt, melyet kis számban PzIV-1 harckocsikkal és főleg Pz38/t járművekkel láttak el. Bár a PzIV-esek erősebb, nehezebb harcjárművek voltak, rövid csövű lövegük már szintén elavultnak számított. A seregtestet csak a hadművelet idejére állították össze, feladata három szovjet hídfő felszámolása volt. Először Urivnál vetették be, ahol a magyarok kis veszteséggel sikert értek el, de elvonulásuk után a szovjetek visszafoglalták a hídfőt. A második bevetésen már új hadrendben nyomultak előre, elöl a gyalogság, és mögöttük a páncélosok, ennek ellenére a siker elmaradt. A 024 második urivi csatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, egyik sem ért el átütő sikert. 1942 szeptemberéig a magyar csapatok 15–30 harckocsit vesztettek el. Amikor a hídfő végleges megtisztítására szánták el magukat, páncéloscsata alakul ki, melyben a magyar erők alulmaradtak a szovjet KV-1-es nehéz tankokkal szemben. A szovjet ellenlökéseket követően alig maradt harcképes magyar páncélos, a kiindulási vonalra tértek vissza. Ezután hadműveleti szünet következett, feladták a hídfők megsemmisítésének tervét, és védelembe mentek át. A mocsaras terep, a kevés és elavult harckocsi lehetetlenné tette a hatékony küzdelmet, és ekkorra a katonákban is megrendült a fegyverzetükbe vetett bizalom. A kiesett tankok pótlására a németek PzIII, PzIV harckocsikat és Marder II páncélvadászokat küldtek. 1943 elején egy váratlanul elrendelt éjszakai visszavonulás demoralizáló káosza tulajdonképpen ellenséges támadás nélkül elvette a hadosztály harci erejének nagy részét. Az ezután következő visszavonulás igen jelentős teljesítményként értékelhető. A megmaradt páncélosok a bekerítésekből újra és újra kitörve rengeteg magyar és német katonát mentettek meg: a hadosztály 11 ezres személyi állományából 9000 főt.

Számvéber Norbert őrnagy, hadtörténész Hogyan fogyott el a szovjet páncélosok tömege? (Páncélosok és páncélelhárítás a 2. hadsereg sávjában 1943 januárjában) című előadásában a magyar és szovjet erők és felszerelések arányát, a magyar páncélelhárítás hatékonyságát vizsgálta. Élőerőben a szovjetek csak helyi fölényt tudtak kialakítani, tüzérségben és harckocsikban viszont számbeli, habár nem döntő fölényben voltak. A szovjet terv a teljes 2. hadsereg és a támogató német csapatok megsemmisítése volt. A szovjet páncélosok döntő részét nem a magyarok ellen, hanem délre, a német–olasz frontvonalon vetették be. A tervbe azonban több helyen hiba csúszott, a –20–25 °C-os hideg és a vasútvonal kis áteresztőképessége miatt a 4. hadtest nem érkezett be idejében. A szovjetek a térségben amerikai kölcsönbérletből származó Stuart, Matilda és General Lee harckocsikat is bevetettek, nagy számban. A magyar és német gyalogság rettegett a tankoktól, általában nem volt ellenük megfelelő eszközük. A páncélelhárítás egy részét a passzív védelem képezte: úttorlaszok, aknazárak, aknamezők, döngölt hófalak, akadályok. Körvédelembe helyezett páncéltörő ágyúkat is alkalmaztak, géppuskákkal, páncélromboló járőrökkel megerősítve. Szükség esetén a légvédelmi és a tábori tüzérség is részt vett az elhárításban. Fontos volt a mozgékony tartalék képzése a betört ellenség ellen, ezt elméletben a páncélvadász járművek biztosították. A magyar védelmet sok Stug rohamlöveg is erősítette. A páncélromboló járőrök szerepe nem volt elég hangsúlyos a magyar csapatoknál. Jellemző, hogy amikor 600 korszerű mágneses tapadóaknát kaptak a németektől, azokat elkésve osztották ki. A szovjet áttöréskor pánik lett úrrá a gyalogságon, a kiépített állásokban műszaki hibák léptek fel az időjárás miatt, a szovjetek ezeket lerohanták. A visszavonulás ellenére 30-60%-os veszteséget okoztak a szovjeteknek 1943 januárjában a magyar–német erők. Január végére még a demoralizáltság ellenére is kilőttek további mintegy 50 szovjet harckocsit. Összegezve: a magyar csapatok 105 szovjet harckocsival, a németek pedig 86-tal végeztek, azaz a 441 szovjet tankból 191-et kilőttek.

A konferencia utolsó részében „A magyar társadalom és a háború” témájában hangzottak el előadások.

073 Köves Slomó rabbi Munkaszolgálat és vallásgyakorlás a háborús mindennapokban címmel tartott előadást. A háborús munkaszolgálat Magyarországon mintegy 50 ezer embert érintett, ez azonban korántsem volt homogén tömeg. A munkaszolgálatosok jelentős része zsidó volt, de a zsidóságon belül is sokféle társadalmi rétegből érkeztek, akadtak vidéki zsidók erős vallási hagyományokkal, asszimilálódott városi zsidók, kikeresztelkedettek, de hithű keresztények is, akiket a törvények miatt mégis munkaszolgálattal sújtottak. Az előadó egyes túlélők visszaemlékezései alapján festett képet a munkaszolgálatos idők hangulatáról. Egyik forrása Grünwald Jakab, későbbi pápai rabbi írása, aki huszonévesen munkaszolgálatos lett, és későbbi írásában emlékezett vissza erre az időszakra, a lelki megpróbáltatásokra és vallási problémákra, melyekkel a fizikai szenvedések mellett szembesültek. A visszaemlékezések gyakran foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy hogyan voltak képesek a munkaszolgálatosok megőrizni valamit a zsidó vallás szellemiségéből, szokásaiból, hogyan igyekeztek betartani annak parancsait a nehéz körülmények közepette is. Ilyen szabály volt például, hogy nem hordhattak együtt gyapjút és lent, holott például a katonasapkában mindkettő megtalálható volt, ezért egy másik sapkát is vettek alá, hogy így valamelyest eleget tegyenek a parancsolatnak. Hasonló problémákat okozott a szombati munkatilalom (a többiek igyekeztek legalább a rabbikat kimenteni ilyenkor a munkából, átvenni feladataikat), az úgynevezett sátoros ünnep megtartása (zöld ágakkal fedték be a lövészárkot), és a háború végén hasonló gondot jelentett a szalmaözvegység is, ugyanis a vallás szabályai tiltották, hogy egyfajta vallási bírósági döntés nélkül a halottnak véltek hozzátartozói újraházasodjanak. E célból 1946–1950 között Budapesten rabbinikus bíróság működött, mely 5000 szalmaözvegy esetét vizsgálta meg.

Szécsényi András, a Holokauszt Emlékközpont gyűjteményvezetője Az egyetemi munkaszolgálat története (1935–1944) című előadását a mozgalom eredőinek ismertetésével kezdte. Magyarországon európai minták hatására éledt fel a mozgalom, ilyen volt például a német Reicharbeitsdienst 1935–1945 között. Az egyetemi munkaszolgálatot szervező Turul Szövetség polarizáltsága jellegzetes vonása a munkaszolgálat történetének. Az állam is támogatta a mozgalmat – Gömbös Gyula például a Turul híres patrónusa volt. A különféle minisztériumokban is mindenütt akadtak támogatóik. 1935–1936-ban a munkaszolgálat a Turul Szövetség égisze alatt működött, később pedig Egyetemi Önkéntes Munkaszolgálattá (EÖM) alakult. A korábban használt „munkatábor” kifejezést hamarosan felváltotta a „munkaszolgálat”. A férfiak valóban táborokban éltek, és fizikai munkát végeztek, jellemző volt például a közútépítés. Korán keltek, a fizikai munka imával, istentisztelettel, ideológiai képzéssel párosult. A női táborok különböztek. Bár ugyancsak nyáron működtek, a lányokat nem táborban, hanem iskolákban, óvodákban szállásolták el. Háztartási munkákat végeztek vagy a települések szépítésével kapcsolatos feladatokat láttak el. 1937 után, amikor a mozgalomnak már honvédelmi funkciója is volt, a férfiak katonai képzést kaptak. Bár a háború idején a munkaszolgálat mint hivatalos ifjúsági mozgalom megszűnt, az önkéntes egyetemi munkaszolgálatok tovább működtek.

Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója Munkaszolgálat és embermentés címmel tartott előadást. Németországban már az 1930-as években, míg Magyarországon 1941 áprilisától nem teljesíthettek fegyveres katonai szolgálatot a zsidónak nyilvánított személyek. A munkaszolgálat eleinte hátországi feladatokat jelentett, 1941 nyarától azonban már hadműveleti területre is kiküldtek munkaszolgálatos alakulatokat. A visszacsatolt területekről számos nemzetiségit is elvittek munkaszolgálatra. Polgári ruhában dolgoztak, melyhez a hadseregtől használt bakancsot és 061 sapkarózsa nélküli sapkát kaptak. Soraikban a zsidóságon és a nemzetiségek képviselőin kívül akadtak még baloldaliak, „egyenetlenséget” szító értelmiségiek és mások. A magyar tisztikar megoszlott a munkaszolgálatosokkal való bánásmód tekintetében. Többnyire nemcsak eltűrték, hanem bátorították is a kegyetlenséget, és nem kevés egységparancsnok úgy érezte, kimondott vagy kimondatlan kötelessége, hogy munkaszolgálatosai folyamatosan fogyatkozzanak. Az őrséget adó „keret” katonáit kíméletlen bánásmódra szólították fel. Sokan úgy gondolták, a rájuk bízott egység pusztulása elősegíti hazatérésüket. A 2. hadsereg minél több munkaszolgálatost kért a hadvezetéstől. A szörnyű körülmények között sokat jelentett volna a hozzátartozók által kiküldött ruhapótlás, ez azonban a legtöbbször nem jutott el az érintettekhez. 1943 első két hónapjában 21 ezer fő volt a munkaszolgálatosok vesztesége, nagy részük eltűnt. Sok híres magyar értelmiségi, közéleti ember vesztette itt életét. Voltak azonban bőségesen példák az emberséges hozzáállásra is. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter például fellépett az atrocitások ellen. Mások is igyekeztek tenni az embertelenségek ellen. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Schlachta Margit és Kéthly Anna gyakorta figyelmeztették a közvéleményt. Számos emberséges tiszt is akadt, akik a hivatalos utasításokkal szembeszegülve mentettek meg munkaszolgálatosokat a biztos haláltól vagy igyekeztek enyhíteni szenvedéseiket. A 2. hadsereg munkaszolgálatosainak áldozatát paradox módon még Horthy is megemlítette Hitlernek. Az előadó több példát említett, sokan az emberséges tisztek közül a háború után elismerésben részesültek, többnyire a zsidóság részéről.

Stark Tamás, az MTA BTK TTI főmunkatársa Magyar katonák szovjet hadifogságban című előadásának bevezetéséül elmondta: ez fontos, de igen nehéz téma, tudnunk kell, hogy a 2. hadsereg katonáinak túlnyomó része fogságba esése után nem sokkal meghalt. A hadifogságra való visszaemlékezők közül alig akad valaki a 2. hadseregből. 1982-ben Sára Sándor Krónika című sorozata beszélt erről a témáról (a mozikban Pergőtűz címmel futott ennek egy rövidített változata). Ebben szerepelt Fazekas György visszaemlékezése a hadifoglyokkal való emberséges szovjet bánásmódról. Utólag aztán kiderült, hogy a filmben elhangzottak csak a történet apró szegmensét jelentették. Fazekas és társai szerencséjükre egy „kirakatkórházba” kerültek, ahol filmesek és fotósok rögzítették a velük történteket propagandacélokra, de amíg oda eljutottak, rengeteg szenvedésen mentek keresztül. Valójában a hadifogság sokszor a tömeghalállal volt egyenlő, nemcsak azért, mert a Szovjetunió felkészületlen volt ennyi hadifogoly fogadására, hanem azért is, mert ez a szovjet hadifogoly-politika része volt. A háború idején kényszermunkára alkalmazták a foglyokat, alkalmanként partizánegységeket szerveztek belőlük. Sokszor azonban a hadifogolygyűjtés csak ürügy volt a tisztogatásra, a kényszermunkaerő beszerzésére. A hágai és genfi egyezményt a szovjet állam túlhaladottnak tekintette, utóbbiból csak a sebesültekre vonatkozó részt írta alá, támadó háborúra készültek, melyben kevés szovjet katona esik majd fogságba, de az ezekkel való jó bánásmód sem volt számukra fontos, mert a fogságba esett katonákat árulónak tekintették. 1939-ben Berija parancsára létrejött egy hadifogolyügyi parancsnokság. Először a 300 000 lengyel hadifogoly tapasztalta meg a szovjet bánásmódot. 1941-ben született egy részletes rendelet a foglyok kezeléséről, de külföldi megfigyelőket ez sem engedélyezett. Jellemző, hogy az ellenséges ország civilként a Szovjetunióba internált polgára is hadifogolynak számított. Az előadó ezután a fogság stációit ismertette: fogságba esés, menetelés, kifosztás, esetleg találkozás a polgári lakossággal. A magas halandóság a felvevőtáborokban is jellemző volt, a foglyok állva aludtak egymásnak dőlve, minden éjjel sokan meghaltak. Nem volt ritka az őrök által egyébként tiltott kannibalizmus sem. A vonatút a gyűjtőhelyről az ország belsejébe hetekig tartott. A főtáborban farkastörvények uralkodtak, csak az együttműködő kis csoportoknak volt jobb esélye a túlélésre. Végül a rendelkezésre álló adatok elégtelenségéről esett szó: az eltűntekről, hadifoglyokról szóló szovjet adatok nem megbízhatóak, ellentmondásosak, de mindenképpen hatalmas veszteségekre utalnak.

Az előadást követően Pók Attila zárszavában méltatta az előadókat, és összefoglalta a konferencia eredményeit. A konferenciáról részletes beszámoló olvasható még a honvedelem.hu oldalon, illetve a Múlt-kor honlapján.

Farkas Ildikó–Péterfi András